Újból távozott egy Pedagógus közülünk. Aki minden ízével az oktatás ügyét szolgálta. Akinek az életet jelentette az iskola, a diákokkal való munka.
Kovács Antal több éven át volt igazgató, aligazgató, de mindenekelőtt Tanár, mindig. Nem képleteket, szabályokat, tételeket bifláztatott, hanem azt éreztette meg diákjaival, hogy a matematika a világ összefüggéseit, törvényszerűségeit segít megérteni. Vidám hangulatban teltek az órái, mindig kitalált valami érdekeset, játékosat, elgondolkodtatót. Ösztönző, munkatársainak szárnyat adó, a csapatmunkát jól irányító vezető volt. Nem a funkció, a hatalom és a hatalmaskodás érdekelte, hanem a feladatok és az ember. Mindenkor kiállt a beosztottjaiért. Azokban a nehéz ’80-as években is.
Sokoldalú lévén, érdekelte a közélet, a politika, minden, ami körülötte történik. Véleményformáló kérdésfeltevéseivel a kritikai gondolkodást képviselte már akkor, amikor nálunk még hallani sem lehetett erről a pedagógiai irányzatról.
Kovács Antal matematikai gondolkodással közeledett a morális kérdésekhez is. Szenvedélyesen kereste mindenben az igazat, felfedezte a problémákat a mindennapi életben, és logikával, észérvekkel meg akarta azokat oldani.
Érzékeny volt kollégái bajai iránt. A régi tanárok többsége lassan nyugalomba vonult a Bod Péter Tanítóképzőből, ő maradt – nem idős, morcos kövületként, hanem fiatalos, humoros, friss szellemű pedagógusként. Egy idő után nem csak a fiatal kollégák, hanem mindenki „Anti bácsijaként”.
Nem akart nyugalomba vonultan élni. Nem figyelt a betegségére, nem beszélt róla, minden reggel megjelent az iskolában. Akkor is, amikor már komoly jelei voltak a kórnak. A tanítás pedig erőt adott felülemelkedni a fájdalmakon, értelmet adott a mindennapoknak. Csak az utolsó hetekben tudta ágyban tartani a betegség. Akkor, amikor már tudta: nincs tovább, a végső nyugalmat kell választania. De akkor sem erről beszélt, hanem mások vigasztalásával törődött. Búcsúzott családjától, diákjaitól, kollégáitól, barátaitól. Magához hívta, fogadta őket. És halk hangon élményeket összegzett, visszatekintett a közös múltra. Hogy könnyebb legyen nekünk az elválás.
És mi nem tudtunk semmit válaszolni, csak megrendülten hallgattunk. Most mondjuk: nyugodj békében, „Anti bácsi”!
Ambrus Ágnes
