Itt, Erdélyben 2008 januárjában a szokásos mozdulattal vettem a kezembe a Nyugati Magyarság 2007. november-decemberi összevont számát, amikor meghökkenve észrevettem a dolgozatjavító tanárok félelmetes fegyverét, a lapcím zöld mezejét végigszántó piros betűs megjegyzést: Búcsúszám.
Alig hiszek a szememnek, a szalagcímet gyászjelentőszerűen áthúzó piros szavas közlés cáfolatát keresem, s azt sem értem, ha már halálhírrel van dolgom, miért vérpiros ennek a színe, s hirtelen belekapaszkodom abba a szalagcímes közlésbe, hogy a XXIV. évfolyam 11—12. lapszámát hozta el hozzám a postás, nem létezik, hogy egy ilyen, alcímében a maga szerepét ,,A demokratikus és nemzeti szellemű nyugati magyarság havilapja" küldetéssel aposztrofáló újság csak úgy megszűnjön.
Főszerkesztőjét, a langaléta alkatú Miklóssi Istvánt néhai közös barátunk, Czine Mihály jóvoltából 1990 óta ismerem. Ha jól tudom, abban az évben telepedett haza Észak-Amerikából — Kanadából, de az egész kontinens magyarjait és a magyarsággal szimpatizáló nyugatiakat összeölelő küldetéstudattal — Budapestre, hogy itt, a szülőföld rögére visszatelepedve visszaoltsa a kiveszőfélben lévő nemzeti szellemet a honi értelmiségbe. A 90-es évek egész hosszán át valahányszor Budapesten jártam, többnyire akarva és nem akaratlanul, mindig belebotlottunk egymásba, s kitűnő fehér borokat kortyolgatva osztottuk-szoroztuk a magyarság sorsát. Hittel és optimizmussal, hogy múltbéli sorsunk adott, históriailag is determinált, jön valahonnan, de kalauzol is valahová bennünket, oda, ahol a Kárpát-medencei magyarság és a mellé kuporodó, a belé kapaszkodó nyugati szórványmagyarok, egykori disszidensek a demokrácia és a nemzeti szellemiség felé emelik ezt a jobb sorsra érdemes, történelmi és politikai kataklizmák sújtotta népet. Írást is kért mindég a mi küzdelmes erdélyi sorsunkról, az volt az érzésem, hogy el is túlozta az erdélyi tollforgatók honi sorsformáló szerepét, de jólesett, ha az amerikai emigráns érzékenységével közeledett a mi megoldatlan ügyeinkhez. Szóval, ennek is befellegzett. De ne beszéljek úgy róla, mintha búcsúzni készülnénk. A Nyugati Magyarságot raszteres alapozású vezércikkben Domonkos László számomra tetszetősen, a lapcím piros betűs áthúzását mintegy semlegesítve nem elparentálja, hanem a továbbélés és a továbbjutás reményével megspékelve a kiadvány eddigi szájtartásához híven írja: ,,Egy lap, egy szívünknek oly kedves, éveken át többünk legfontosabb, legrendszeresebb fórumának megszűnése: csatavesztés ugyan — mégis, Adyt követve, üdvözlet a győzőnek jár. És ez az üdvözlet nem keserű, nem halk és könnyes és könyörgő és megalázott, mint a nagy költőnké volt, nem, hála a magyarok igenis létező Istenének, hangos, vidám és magunkban bízó ez az üdvözlet. Ne feledjétek el a Nyugati Magyarságot, ne feledjétek el, hogy ehhez a magyar világhoz tartoztok, miként hűséggel e lap is mindhalálig, ne feledjétek, hogy mivel tartoztok múltunknak, a hagyományainknak, dicsőséges elődeinknek, irtózatos-nagyszerű históriánknak, krisztusi módra szenvedett népünknek, a hazának, amelyet igenis édesnek kell mondani, hogy szívébe fogadjon, és hűséges fiai lehessünk." Semmiféle búcsú nincs — összegzi búcsúzás helyett mondandóját Domonkos László —, a biztatás és üdvözlet után egyetlen szó marad: indulás.
