A középdöntő már nehezebbre sikeredett, ám Palkó-Nagyék itt is hozták a kötelező mérkőzést, s csupán a bukaresti Steaua tudta kétszer legyőzni őket. A mérleg: négy győzelem és négy vereség (itthon: 3/1 – 7 pont; idegenben: 1/3 – 5 pont). Az elődöntőben nem termett babér a Vabovának, a sepsiszentgyörgyi legények mind az öt meccsüket elveszítették. Az eredmények: 52–106 a Steauával, 62–89 a Concordia Chiajnával, 73–90 a Galaci CSU-val, 72–82 a Jászvásári Polival és 62–86 a Bukaresti CSU Tudománnyal. Ez a teljesítmény már csak a hatodik helyre volt elég, ami tisztességes eredménynek számít az országos mezőnyben.
Az elmúlt hét folyamán kerestük meg a Vabova edzőjét, Váncsa Albertet, aki készségesen számolt be a csapat idei teljesítményéről, határozottan jellemezte játékosait, és még a bizonytalannak tűnő jövőről is beszélt.
– A Vabova a hatodik helyen zárta a 2012–2013-as bajnokságot, ami jónak mondható. Összességében milyen volt a szezon?
– Szerintem a kitűzött célunkat elértük, nagyon elégedett vagyok a fiúk által nyújtott teljesítménnyel. Idegen játékosok és nagyobb anyagi befektetés nélkül ennél előbbre nem lehet jutni az I. ligában. Ezt azért mondom, mert klubszinten a román kosárlabda talán Kelet-Európa egyik legerősebb bajnokságává nőtte ki magát. Rengeteg a külföldi játékos, és ez ugrásszerűen megnövelte a színvonalat.
– A kiértékelést kezdjük az alapszakasszal, amelyet az első helyen fejezett be a csapat.
– Első alkalom, hogy ebben a formában – nemzeti és I. liga – írták ki a bajnokságot, és sok csapat nem volt kész a rajtra. Ezt mi nagyon jól ki tudtuk használni, és egészen könnyedén nyertük meg a mérkőzéseinket, különösebb gond nélkül jutottunk tovább. A téli szünet alatt a csapatok ráeszméltek arra, hogy ebben a rendszerben másképp is lehet előrelépni, jobban felkészültek a soron következő meccsekre. Számunkra a sorsdöntő az Aradi West Oympia Phoenix elleni hazai győzelem volt, így lépéselőnybe kerültünk a brassói csapatokkal (Phoenix Korona és CSU Cuadripol), illetve a Nagyszebeni Magic CAS-sel szemben, és egyáltalán nem függtünk az utolsó meccsek eredményeitől.
– A középdöntő után már harmadik volt a Vabova négy győzelemmel és négy vereséggel.
– Az alapszakaszból továbbjutott csapatokat két ötös csoportba osztották, ahonnan az első három jutott az elődöntőbe. Már az első meccsünk döntő fontosságú volt, amelyen hosszabbítás után vertük meg a Galaci CSU-t. A folytatásban Ploieşti-en kikaptunk egypár ponttal úgy, hogy végig vezettünk, és számítottam arra, hogy a galaci alakulat kétszer is le tudja győzni a Ploieşti-i CSU-t. Így is történt, s a Prahova megyei gárda már el sem jött az utolsó mérkőzésre, mivel már semmi esélye nem volt a továbbjutáshoz, és a csapat játékosai más küzdelemsorozatban is (U18 és nemzeti liga) érdekeltek voltak. Ezzel a harmadik helyen végeztünk a középdöntőben, és bekerültünk a legjobb hat közé.
– Az elődöntő már keményebb dió volt, hiszen itt az ország legjobb I. ligás csapataival kellett megküzdeni, a tét pedig a döntőbe jutás.
– Így igaz. A bajnokság utolsó előtti szakaszán mellettünk ott volt a fővárosi Steaua, a Concordia Chiajna, a Bukaresti CSU Tudo­mány, a Jászvásári Poli és a Galaci CSU. Az első két meccsen a Steauával és a Chiajnával mérkőztünk meg. Mindkét csapat ellen jól játszottunk, még úgy is, hogy hiányzott Deák László, a centerünk. Ezeket a mérkőzéseket úgysem tudtuk volna megnyerni, hiszen két nagyon erős együttessel találkoztunk, amely sok pénzt és energiát fektetett ebbe a szezonba. A következő körben Jászvásárral, Galaccal és a Tudománnyal kellett megmérkőznünk, és mindhárom meccsen szenzációsan játszot­tunk, igaz, hiányzott Szép József és Fekete Lehel a keretből. A galaci alakulat ellen a 37. percben még vezettünk, ám a rövid kispad miatt az utolsó percekben elkaptak és legyőztek. A Tudomány elleni találkozón megismétlődött a korábbi forgatókönyv. Jászvásárral szemben is végig tartottuk magunkat, de az utolsó percekben ők is felülmúltak. Úgy értékelem, hogy ennél tovább már nem tudtunk volna menni, ugyanis erre reális esélyünk nem volt. A jász­vásári csapat jobb nálunk, s ami nagyon meg­lepett, hogy nem a Galaci CSU, hanem a Bu­karesti Tudomány jutott a döntőbe, és harcolt a nemzeti ligába való feljutásért.
– Beszéljünk röviden a játékosokról is.
– Aki profin játszotta végig a bajnokságot, Samuilă Zoltán. Az utolsó három mérkőzésen szenzációs teljesítményt nyújtott, és meccsenként átlagban 25–30 pontot dobott. Mind védekezésben, mind támadásban jól teljesített. A szezon elején, miután visszaigazolt Csík­sze­redából, kételkedtem benne, de kellemesen csalódtam, hiszen igazolta, hogy profi játékos. A felsorolást Palkó-Nagy Róberttel folytatnám, aki mindent beletett ebbe az idénybe, amit tudott és lehetett. Egészségi problémák és a munkahelyi elfoglaltság miatt többször hiányzott, ám amikor velünk volt, lelkileg támogatta, vitte a csapatot. Évek óta megbízható ember, és ezért is ő a Vabova csapatkapitánya. Deák Lászlónál az év elején a lendület megvolt, ám ahogy haladt előre a bajnokság, úgy fogyott a lendülete. A szezon vége felé már kevés edzésen vett részt, s ez meglátszott a játékán, nem hozta a tőle megszokott formát, ami meccsenkénti 20 pontot jelentett. Az első öt között kell említenem még Madaras Jánost: az elején többet vártam tőle, hiszen közepes teljesítményt nyújtott, kevés dobott kosárral. Magassága miatt feltétlenül kellett használnom, a védekezésben helytállt, ám kosárszegénysége nagyon feltűnő volt. Az idény végére összedrótozta magát, nagyon jól teljesített, és látványosan javult a játéka. Szép József az egész bajnokságban kevés pontot szerzett, a védekezésben tudott kimagasló munkát felmutatni, ám sajnos, az utolsó teremtornán nem tudott részt venni. Ekkor Fekete István kapott több lehetőséget, rászolgált a bizalmamra, és jól játszott. Testvére, Fekete Lehel – sérülés miatt hagyta ki a szezonzáró tornát – szenzációs adottságú játékos, de szétszórt, és nem tesz bele mindent. Gyakran nekiszökik a dolgoknak, majd abbahagyja, aztán megint nekiszökik, és ebből adódóan jönnek a sérülések. Ő még nem egy érett sportember. Bernád Levente nagyon fegyelmezetlen taktikailag, így nem tudtam használni a csapatban, és az elődöntőtornákra már nem is vittük magunkkal. A kézdivásárhelyi Hengán Hunor és Derzsi Zoltán rendszeresen ingázott Szentgyörgyre, de egy idő után belefáradt. Nem játszottak rosszul, ám nem következett be náluk az az ugrásszerű fejlődés, mint Madarasnál. Ők azon a szinten fejezték be a szezont, ahol elkezdték. Bartók Botond csak néha-néha játszott velünk, hiszen ő női kosárlabdacsapatunk, a Sepsi SIC masszőrje, és folyamatosan dolgozott. Moaşa Bálintnak voltak jobbacska mérkőzései, de vele az a baj, hogy nem tudja magát egyszer s mindenkorra rávenni, hogy dolgozzon. A taktikai fegyelem a mérkőzések első felében meghatározta a játékunkat, s amikor a fiúk látták, hogy minden jól megy, akkor sokat vállaltak egyénileg. A meccsek végén már hiányzott a kellő taktikai fegyelem, elfáradtunk, vagy éppen rosszul ment a játék, és ilyenkor volna jó többet passzolni, az ellenfelet fárasztani, okosabban gondolkodni. Erre későn jöttem rá, és annak tulajdonítom, hogy kevés edzőmérkőzést játszottunk, alapszakaszbeli ellenfeleink közül sokat felkészületlenül ért a bajnokság rajtja, és kevés olyan meccsünk volt, amelynek az utolsó percéig kellett küzdeni, hajtani.
– Hogyan tovább?
– Fárasztó volt ez az idény... Egypár hétig nem akarok a kosárlabdáról beszélni, hallani. A csapat körüli szervezési problémákat kellene elsősorban megoldani, amit a városi tanács sportbizottságának is elmondtam, és azt is, hogy mit kellene másképpen cselekedni, ha tovább akarjuk vinni a csapatot. Sajnos, a helyzet azóta csak romlott. A sepsiszentgyörgyi és a megyei önkormányzattól a 2012–2013-as idényre közel 100 000 lejt kaptunk, de egyetlenegy banit sem tudunk költeni a csapat működtetésére. Itt gondolok az edzői fizetésre, a könyvelő bérére, a játékosok jutalmazására vagy éppen az étkez­tetésre. Számomra elfogadhatatlan, hogy egy meccs vagy egy turné után nem adhatsz vacsorát a játékosoknak. Az elmúlt huszonöt évben Szentgyörgyön a felnőtt férfi kosárlabdát csak én működtettem, és ezért nem sok fizetést kaptam. Tavaly lehetőségem adódott a kosarasok premizálására, és a játékosok mellett én is kaptam pénzt. A pénzt megkapjuk, ám mindent nem tudunk elszámolni, mivel nem fordíthatok anyagiakat ételre, nem adhatok prémiumot, az edzőnek és a könyvelőnek nem fizethetek... De akkor mire kaptam a pénzt? Szállásra, amit úgy is meg tudnék oldani, hogy mindenkinek adok száz lejt, és fiúk, gyertek a saját autótokkal a meccsekre! A 2012–2013-as idényben az én zsebemből költöttem el régi százmillió lejt, amit nem tudom, hogy fogok elszámolni. Amikor nyertünk egy-egy meccset, én mindig megjutalmaztam a legényeket, s a mérkőzések után együtt vacsoráztunk. Ezt azonban a városnál nem tudom elszámolni. Akkor egy sportoló miért sportoljon? Annak ellenére, hogy most egy kis pihenésre vágyom, kell készülni a következő szezonra, pályázatot kell leadni a szentgyörgyi önkormányzathoz, de amíg ilyenek a feltételek, nem tudom, hogy egyáltalán pályázom-e...
– Akkor elképzelhető, hogy ősszel nem lesz Sepsiszentgyörgynek felnőtt férfi kosárlabdacsapata?
– Nem szeretném megszakítani ezt a folyamatot, de valamit sürgősen ki kell találni. Le kell ülnünk a városvezetéssel, és közösen meg kell találnunk a megoldást ezekre a problémákra. Én bizakodó vagyok! A városnak és a megyének szüksége lenne sportstratégiára, el kell dönteni azt, hogy mi a teljesítmény- és mi a tömegsport, oda kellene figyelni az utánpótlás-nevelésre, meg kell határozni a csapatok jövőképét, és még rengeteg dolgot sorolhatnék fel... Tehát tennivaló volna.
A küzdelemsorozat döntőjét június elején szervezték meg, és a papírformának megfelelően a Steaua és a Chiajna jutott fel az élvonalba.