Daganatos betegséget túlélők kívánkoztak arra, hogy megpillanthassák a régi rezsim alatt alig látogatott emlékhelyeinket. Nagy dolog, amikor a kitartással és hitbeli reménnyel leküzdött kór hordozói lelkierőt tudnak gyűjteni honismereti utakra is. Amikor már egyéb is érdekli az embert, mint saját baja, azt jelenti: túl van a legnehezebb lelki-testi gátfutáson.
Mert nem mindennapi élmény megtapasztalni azt, hogy mit üzen a ma emberének a sósmezői első világháborús hősi temető, a Csernika-patak hídja, ahol az ezeréves határ húzódott, az Ojtoz-völgyi csángók katolikus temploma, ahol magyar még az anyanyelv, de soha nem volt az a liturgia. „Jaj, ez Onyest, itt született Nadia Comăneci, itt, Aknavásáron és Dormányfalván is beszélik nyelvünket!?” A „Vad Kárpátok” rengetege lenyűgöző látvány nyújtott, az Úz-patak mentén jólesett a hazai elemózsia, s mekkora baj az, hogy nem lehet innen elérni – akármilyen gépkocsival – a világháborús emlékekben gazdag Úz völgyét. De kárpótolt a Tatros vize, mert mindenütt ismerős hangon csobogott, számunkra a legkedvesebben éppen Gyimesbükk kapujában, a másik országhatáron, ahol, bár még mindig Bákó megye közigazgatási területén jártunk, Rákóczi várának romjai, a „határhíd” és a teljesen felújított Kontumáci templom jelezte, hogy „itthon vagyunk”!
Büszke volt a háromszéki csoport arra, hogy a „Kontumáci kálvária hegyén” a kereszt és a történelmi kopjasor a gelencei Kelemen Dénes nyugalmazott tanító és népművész keze nyomát, tehetségét dicséri! A szépséges Gyimesben a hidegségi Fatányéros Panzió kínálata mindent felülmúlt, s a csíkszépvízi torlasztó is ugyanolyan gyönyörűen díszelgett a nyári délutánban, mint az Úz-mezői. A szép napért, a visszanyert egészségért és lelkierőért két helyen mondott imát a csoport: a csíkszépvízi örmény és a csíksomlyói kegytemplomban.
