Több hónap távlatából visszatekintve talán a választási kampányban az Erdélyi Magyar Néppárt által felerősített autonómiadiskurzus, illetve a Székely Nemzeti Tanács által kezdeményezett márciusi marosvásárhelyi tüntetés legfontosabb hozadéka, hogy immár az RMDSZ is kezdi belátni: az érdekérvényesítés nem korlátozódhat csak kormányzati, illetve parlamenti eszközökre, az utcai megmozdulásnak helye van arzenáljukban, mi több, igen hatékony fegyver lehet kezükben. Igaz, kellett e felismeréshez az is, hogy némileg kényszerpályára sodródott a szövetség, miután a Szociál-Liberális Szö­vetség nem hívta kormányra, kétharmados többségük birtokában pedig parlamenti támogatásra sincs szükségük. És valószínűleg kellett a szövetség ellenzéke részéről érkező nyomás is, hiszen az EMNP napokkal korábban bejelentette: utcai megmozdulásokat kezdeményeznének a régiósítás ügyében.
Kelemen Hunor kedden elhangzott nyilatkozata – miszerint a magyarság utcára vonulhat, ha a magyar többségű megyéket román többségű nagyrégióba sorolják – mégis jelez egyfajta irányváltást az RMDSZ politikájában. Ha az elmúlt hónapok során még inkább a kormányzás iránti nosztalgia, a hatalmon levő szövetségen belüli súrlódások miatt a Victoria-palotába való visszaköltözés fel-felcsillanó reménye vezérelte magatartásukat, most már úgy tűnik, kész a radikálisabb fellépés irányába elmozdulni a szervezet.
Persze, számos buktatója van még a magyar szervezetek közös fellépésének – hányszor szembesültünk már az olyan jellegű vitákkal, hogy ki kezdeményezte, ki az ötletgazda, ki a szervező –, de az kétségkívül figyelemre méltó, hogy legalább a közigazgatási átszervezés ügyében kezdik ugyanazt a nyelvet beszélni.
Afféle érettségi vizsga is számukra a következő néhány hónap, hogy képesek-e az egyéni és pártérdek fölé helyezni a közösségit. De jó lenne tudatosítaniuk, ha elbuknak, mindannyian együtt bukunk.