A napokban Szabadkán jártam a honi KÉSZ-nek megfelelő K(eresztény) É(rtelmiségi) K(ör) meghívására, mely szervezet tagjai tízéves jubileumukat ünnepelték – és így a tizedik Barátkozási napot is, amely éves, nagy, egész Délvidéket átfogó találkozójuk.
Nos, ennek a rangos rendezvénynek – melynek a paradicsomi békét sugárzó ferences Domus pacis lelkigyakorlatos ház adott otthont – voltam meghívott előadója, ami óriási megtiszteltetés. Illetve előtte annak tűnt. Utóbb viszont sokkal inkább a meleg barátság, az igazi szeretetteljes fogadtatás, megrendítő őszinteség a megfelelő jelzők, melyek e találkozást jellemezték.
„A különböző nyelvek melegéből keltek ki a különböző népek, melyeket az atyafiság és az együttes érdek alapján a közös szó szervezett nemzetekké. Velünk is ez történt. A magyarságot is az atyafiság és az együttes érdek alapján a sors verte egybe. Hazát a bátorsággal irányított életösztön szerzett neki, de nemzetté a magyar szó teremtette. Mint jelképes hatalom a magyar szó nekünk a legnagyobb ereklye. Kegyelet, hűség és becsület illeti őt” – idéztem Tamási Áron szavait indításként, s ez az emelkedettség jellemezte az egész napot, melyre Sándor-Kerestély Feri barátom szavai tették fel a koronát, akinek megmaradásra, az ezért folytatott örök harcra, a hitre való buzdításra felhívó szavait könnybe lábadt anyai, nagyanyai szemek meghatottsága és kemény férfikezek vastapsa fogadta.
Közösen állapítottuk meg: óriási szükség van arra, hogy az elszakított területen élők ne csak az anyaországgal tartsák a kapcsolatot, hanem egymással is, hisz fél szavakból értik egyik a másikat: a kisebbségi sors és a „balista” terror csaknem ugyanaz volt mindenütt. Ha lehet e napnak egy mondatban értelmét adni, az talán így hangzik: Jobbra át és balra át, csonkaország körül lakók, ne csak előre, oldalra is lássatok, arra is nyújtsátok ki kezeteket, ott is testvér lakik!
„Fűben, virágban, dalban, fában / születésben és elmúlásban / mosolyban, könnyben, porban, kincsben / ahol sötét van, ahol fény ég / nincs oly magasság, nincs oly mélység / amiben Ő benne nincsen. / Arasznyi életünk alatt / nincs egy csalóka pillanat / mikor ne lenne látható az Isten” – így mondtuk Wass Albert után, s váltunk el a viszontlátás reményében. Jó volt ott lenni. Otthon ízű volt.
És e jegyzet írása napján jött a megrendítő hír: közönségszavazással az év alpolgármesterének választottak. Valóban az volt: torokszorító és megrendítő, főként, mert úgy kerültem Békésre, és lettem az, aki, hogy senki nem hívott ide, csak befogadtak a helybeliek és szerettek. Azt sem tudtam, hogy tartanak ilyen voksolást, ma sem tudom, hogyan történhetett. Aztán elgondolkodtam, mit is mondanék, ha meg kellene köszönni a díjat, mi is kellett hozzá? Először is egyensúly. A háziorvoslás és az önkormányzati munka között, hogy se a beteg, se a békési polgár ne érezze hátrányban magát. Ehhez meg rend kellett. Bennem és köröttem, béke a lelkemben. Ez meg hit nélkül nem megy. A családom megértő támogatása, a rendelői lányok olykor heroikus munkája, Lívia gondolatot is kitaláló ihletettsége és önálló, innovatív precizitású végrehajtása, a „polgi” lojális támogatása, az apparátus érezhető szeretete és segítőkészsége, a KÉSZ-es barátok védőfala, a frakciótársak megtisztelő kézfogása, a média rezdülést is megérző professzionalizmusa és kollegialitása, az ellenségeim lankadatlan ébersége (hadd maradjak edzésben…) – mind-mind kellettek hozzá.
A sor végtelen, nem elég e jegyzet hossza hozzá. S ez így van rendjén. Minden mindennel összefügg és összetartozik, így kerek egész, így nem idegen test még egy fél székely sem az Alföldön. Ha nappal összekapaszkodik a helyi magyarral, és éjjel visszaálmodik.
