Aztán Nyugatra településem után megismerkedhettem a gazdagság és a társadalmi rang ottani mércéjével, melyhez képest az én rátarti kovásznai ismerőseim földönfutóknak nevezhetők. Pár kivétellel a nyugati világ gazdagjairól az a tapasztalatom, hogy közvetlen, jóérzésű emberek, akik nemcsak a pénzt, hanem a munkát/a mun­kást is meg tudják becsülni. Ami a betegséget illeti, egyformán sújtott gazdagot és szegényt, tehát a minőségileg jobb életvitel nem nyújt menedéket a betegségekkel szemben. A következőkben – időrendi sorrendben – bemutatom néhány gazdag ismerősömet, barátomat és néhány vi­lághírű közéleti személyiséget is, akivel épp betegsége révén kerültem kapcsolatba. Rám esett a választásuk, és ezt annak kö­szönhetem, hogy Windsor hercegnőjének szol­gá­latában álltam egy évtizeden át, s ez utób­bit pedig annak a szerencsének, hogy egyedül voltam erdélyi és magyar több mint százhatvan jelentkező közt. Életre szóló felhajtóerőt nyertem ezáltal, de egyben a felelős­ség súlyát is cipelnem kellett egyfolytában.

Alexandru Teodorescu
Az Express Intérim Service, tehát a munkaközvetítő iroda ajánlott be Teodorescu úrhoz, aki mikor megpillantott, szemmel láthatóan meglepődött. Bársony kosztümben, fehér ingben jelentem meg, lakk táskával, magassarkú cipőben. Bemutatkozásunk után szó nélkül hozzákezdtem első feladatom elvégzéséhez, és amikor befejeztem, azt kérdezte tőlem a betegem:
– Tisztelt Elvira! Maga miért nővér? Maga nem annak való!
– Miért nem vagyok nővérnek való? – kérdeztem a bókot kissé félreértelmezve.
– A maga megjelenése, szépsége, jósága, kedvessége királykisasszonyhoz illő – udvarolt nekem az öregúr, aki akkor már jócskán előrejárt a korban.
Megköszöntem a bókot, és mint minden nőnek, nekem is hízelgett a dicséret. Harmadik napon – épp vasárnap volt –, miután elvégeztem a kezelést, azt mondja Teodorescu úr:
– Elvira! Meghívhatom-e önt egy ebédre a Fouquet’sbe?
Megköszöntem és elfogadtam a meghívást. A Fouquet’s luxusvendéglő a Champs Elysées-n, a felső tízezer kedvenc találkozóhelye. Nem bírtam ellenállni a kíváncsiságnak. Gyönyörű Chrysler autója volt az öregúrnak, olyanban addig nem utaztam. Nos, kikanyarodtunk az utcán, és ekkor Teodorescu úr szapora előzetes bocsánatkérések közepette rámkérdezett:
– Mondja, kedves Elvira! Magának a táskájában nincs véletlenül egy bekapcsolt mikrofonja?
Na, erre alig jutottam szóhoz, levegőhöz! Bármire, de ilyen kérdésre nem számítottam.
– Miért kellene nálam mikrofon legyen? Én nővér vagyok, nem újságíró!
– Pedig nekem az a gyanúm, hogy önt vagy a szovjet vagy a román titkosszolgálat küldte hozzám – mondta az öregúr, ismét szapora bocsánatkérések közepette.
– De hiszen elmeséltem önnek, hogy politikai menekült vagyok! – válaszoltam, miközben a szívem hangosan dobogott. – Teodorescu úr! A francia menekültügyi hivatalban két román is dolgozik, ön biztosan ismeri őket. Ghica herceget vagy madame Stoicescut tessék megkérdezni, hogy mi a helyzet velem. Ők a felelősek a francia hatóságok előtt személyemet illetően. Nekem egy kisfiam van az Andronikov gyermekotthonban. Ennek fele sem tréfa!
– Kedves Elvira! Én amióta Franciaor­szágban élek, sok mindent megéltem. Több­ször történt meg velem, hogy a Securitate a közelembe akart férkőzni. Egyszer meg akartak mérgezni...
Na, ennek hallatán nekem sem kellett több! Elmeséltem, hogy engem Triesztben úgy akartak eltenni láb alól, hogy kloroformos, altatáshoz használt maszkot próbáltak az orromra helyezni a menekülttáborban.
– Kedves Elvira! Én Bécsben szereztem államtudományi-jogi végzettséget. Jogi tanácsadóként kezdtem I. Ferdinánd királysága idején, majd később Románia külügyminisztere is voltam, rövid időre. Úgy látszik, valami okból még mindig szálka vagyok a kommunisták szemében. Emiatt itt, az emigrációban sem lehet nyugtom...
Szó szót követett, mindkettőnknek megeredt a nyelve, megszűnt a gyanakvás köztünk, pontosabban Teodorescu úr részéről az én irányomban, és így kezdődött közel három évtizeden át tartó ismeretségünk, melyben a két világháború közti Románia ex-külügyminiszterét – miközben egészségére felügyelő nővére, fizetett alkalmazottja voltam – én Beau Père-nek („Nagytatának”) nevezhettem.
Párizsban, ahol a rangot (többek közt) a lakás felülete alapján mérik, Teodorescu úr négyszáz négyzetméteren lakott, egyedül. Felesége, aki gyönyörű szép asszony volt, negyvenhat éves korában agyhártyagyulladásban meghalt. Több száz éves régiségek voltak a lakásban, a bútorok is mind muzeális értékűek, a falakat faliszőnyegek, festmények díszítették. Időközben sok értékes tárgyat kaptam tőle ajándékba; ezüst evőeszközöket, porcelán- és kristálytárgyakat, bútordarabokat. Az öregúr szeretett hozzánk járni, megismerte a fiamat, sőt, többször elvitt minket Monte-Carlóba is, ott volt neki egy üdülője. De térjünk vissza a történet elejéhez!
Teodorescu urat rövidesen megoperálták súlyos rákbetegséggel, majd sugárkezeléssel erősen megégették. Már Windsor hercegnőjénél dolgoztam ez idő tájt, de amikor onnan szabadultam, azonnal hozzá mentem. Magas termetű ember volt, idős, épp olyan szabású férfi, mint a dálnoki nagytatám. Az orvosok lemondtak róla, „anus praeternaturalist”, tehát a hasfalon keresztül, műtéti úton kihozott végbélnyílást nyitottak neki. Mondták: tele van gennyel, és nincs esélye a továbbélésre. A beteg tudatában volt a halálos ítéletnek, de keményen tartotta magát. Nos, a sors iróniája (?), avagy az orvostudomány tévedése, ami történt? Én ettől számítva évtizedeken át gondoztam őt.
Amikor oly kilátástalannak tűnt az állapo­ta, Teodorescu úr beleegyezett, hogy orvosa megkérdezése nélkül próbáljam ki az olajkezelést. Moszkvai nővérképzésem idején tanultuk ezt a módszert: a korabeli Szovjetunió­ban égési sebek vagy atomfegyver okozta sugársérült bőr kezelésére alkalmazták a csukamájolajat. Ezt már említettem. Teodorescu úrnál egy olyan szerkezetet eszkábáltam össze és helyeztem fel mélyen a végbélbe, ami benyomta az olajat de egy másik csövön azt ki is húzta. Tehát végbél-átmosást végeztünk, lehető legmélyebbre nyúlva, mégpedig az oroszoknál bevált csukamájolajjal, hónapokon át, konokul, hittel, kitartással. Fél év alatt meg is gyógyult az öregúr, utána huszonöt évet élt, és amikor meghalt (1993. november 3-án), kilencvenhét éves volt. Ha rám hallgat, századik évét is elérhette volna, de ő azt mondta:
– Elvira, én fáradt vagyok, nem akarok tovább élni. Kérlek, hagyj meghalni!
Egyszer olyasmi is történt, hogy nem tudott vizelni. Elmentünk Párizsban az amerikai kórházba, ahol egy orvos katétert helyeztetett fel neki. Akkor nem én voltam mellette a kórházban. És bent maradt a katéter! Ottfelejtették! Egy éven át az öregúr azzal élt a testében, és folyton panaszkodott, hogy fájdalmai vannak. Rábírtam, hogy csináltassunk egy röntgenfelvételt, az mutatta ki, mi a helyzet. Vissza­mentünk a kórházba, és szóltunk D. pro­fesszornak. Erre ő – hetykén – azt válaszolta, hogy már nyolcvanhat éves az öreg, nem ettől fog meghalni. Na, nekünk sem kellett több: bepereltük az orvost, és nyertünk. A katétert operáció útján végül Amerikában a Cedar Sinai Medical Centerben távolították el.
Jóval halála előtt Teodorescu úr higgadt elmével részletesen elmondta, hogy miként szeretné eltemettetni magát. Végakarata szerint Párizsban a Trocadéróban a sírja. Volt neki egy unokatestvére, aki Bukarestből érkezett a temetésre, és annak egy leánya, aki Amerikába szökött ki Romániából. Az utóbbi elég gyakran jött Párizsba, rokonlátogatóba, de mindig va­la­miféle ürüggyel pénzt kért. Még élt Teodorescu úr, amikor megérkeztek a rokonok. Halála pillanatában azonnal engem hívtak, de én először értesítettem az orvost (ez volt a törvényes eljárás), és csak azután álltam neki az elhunytat beöltöztetni. Ekkor olyasmi történt, amit én életemben nem láttam. Az amerikai unokahúg (aki akkor úgy tudta, hogy ő nem örökölt semmit) odaugrott a halotthoz, és pofon ütötte.
Nagy hirtelen mindent eladtak a rokonok, később derült ki, hogy fejenként négyszázezer frank is megilleti őket, de ezzel nem voltak megelégedve. Jóval a haláleset után értesített a közjegyző, hogy Teodorescu úr rám is gondolt. Négyszázezer frankot hagyott rám is végrendeleltileg, ma is gondosan őrzöm a papírokat. Megrendült lélekkel álltam az ügyvédje előtt. Ekkora ajándékra én nem számítottam, mert a párizsi „nagytatám” mindig pontosan megfizette a munkámat, sőt, alkalmazotti viszonyban voltam, tehát átutalta utánam a biztosítási díjat is.
Abból az összegből, amit ajándékba kaptam, lehetőségem nyílt törlesztenem azt a hosszú távú bankkölcsönt, melyet 1979-ben vettem fel, hogy megvásároljak egy nagyon szép, régi stílusú villát Párizs egyik előkelő negyedében. Hatalmasat léptem előre az életben. De Teo­do­res­cu úrnak szédületes ismeretségei is voltak, nem hiába volt külügyér fiatal korában. Barátja volt Mihály, a száműzött román király, ez érthető, de Hirohito japán császárt is nála találtam látogatóban egyik alkalommal. Privát nővérként Monaco hercegnőjéhez is Teodo­rescu úr ajánlott be. A tragikus véletlen műve, hogy mindössze három napig tartott a szolgálatom.

Grace Kelly
Az Oscar-díjas filmszínésznőről biztosan hallottak. Ő 1956 tavaszán ment férjhez Mo­naco hercegéhez, s ezzel véget ért művészi karrierje, de szenvedélyesen hozzákezdett jótékonykodni. Amikor párizsi rezidenciáján bejelentkeztem, magyarként (!) üdvözölt (a huncut „Nagyapó”, Monsieur Teodoresco suttogta fü­lébe a titkot), és azt kérdezte, ’56-os menekült vagyok-e én is. Nem értettem a kérdés hátterét, de elmondtam, hogy romániai magyar vagyok, és később érkeztem Franciaországba. Aztán amikor elkottyantottam, hogy önkénteskedem a Francia Vöröskeresztnél, „bajtársként” üdvözölt. Az Őfelsége titulust, melyet Windsor hercegnője oly szigorúan megkövetelt, Monaco hercegasszonya legyintve hárította el. Első (és utolsó) kérése az volt, adjak be neki egy rutin védőoltást, mert Afrikába készül jótékonykodni. Ez 1982. szeptember 10-én történt. Három napra rá halálos autóbalesetet szenvedett, harminc métert zuhant egy szakadékba. (Ladislao Conti barátom akkor még élt, szerinte az olasz maffia keze volt a dologban.) Teodorescu „Nagyapó” mesélte utólag, hogy 1956 őszén, amikor a nagyhatalmak cserben hagyták a magyar forradalmat, a földkerekség egyik legszebb asszonya, az Oscar-díjas színésznő – immáron a világ egyik legkisebb államának Első Asszonyaként – egyedül emelte fel a hangját értünk. Mivel mást nem tehetett, teljes mellszélességgel segítette a menekült magyarokat. Rövidesen ezért a tettéért megkapta az osztrák állam magas kitüntetését.

(folytatjuk)