Azt, hogy Amo szappan, Fecske füstszűrős cigaretta, zsilettpenge, golyós rágó, ame­lyeket az ínséges időkben, még a komonizmus alatt hozzájuk látogató magyarországi vendégek hozogattak nekik, akik osztán becsületesen felették három hét alatt, amíg náluk voltak, a tyúkudvar összes csirkéjét, me’ nagyon szerették itt, me’ itt más volt a levegő nekik, más vót az ájer, nos, azt el se tudta képzelni. Mert ez Nyugat, s a nyugatiak biztos, valami igazi finomságot küldtek, igazi, használható dolgot.
Szalámi, mondta maga elé, olyan fehér héjú, amit akkoriban itthon sehol máshol nem lehetett látni, csak a párt­raktárakban, s ő is a pártkantinban látott egyszer, még va­lamelyik koncsentrája, katonai munkaszolgálata idején.
Vagy sajt vagy – mondjuk – édességek az onokáknak, vagy netalán olyasmi is lehet, amit még az életében nem látott, s azt sem fogja tudni róla, hogy mi az, hogy mire használják. Mert annyi ilyen herkentyű van a mai világban, annyit forgott előre az utóbbi évtizedekben a világ kereke, hogy évtizedek, de az is lehet, hogy évszázadok választják el azoktól ezeket a népeket.
Aztán nekiveselkedett, elővette a bicskáját, s felvágta a dobozt. Felnyitogatta, felhajtogatta a fedelét, levette felülről a vastag, barna csomagolópapírt, majd a bicskájával felhasította a nejlonfólia tetejét.
Nem jött, hogy higgyen a szemének!
Megnézte, aztán hajtogatta volna vissza a karton-szárnyakat, nyomta volna vissza a csomagolópapírt, a nejlont, mindent.
Fogkefe volt, tele a doboz különböző, színes nyelű fogkefékkel.
A felesége, aki ott állt, ott kíváncsiskodott mellette, hirtelen félrefordult a látványtól.
– Egyszer mostam életemben fogat, még a katonaságnál – mormogta a fogai között –, s akkor is összehánytam magam.