Mért okoznak egymásnak akkora fájdalmakat az emberek,
hogy megkeseredjenek szájukban a legkedvesebb szavak?
Hogy összeharapják a fogukat,
ha azt a szót hallják, hogy szerelem, hogy édes hazám?
Hogy Magyarország?
Mért vágják pofon hazugságokkal egymást az emberek,
hogy az arcon ott maradjon örökre a folt?
Nem az ütés, nem is a szégyen pirossága,
hanem a becsapottság sötét karikája?
Mért nem mondja inkább valaki,
az, aki a legkedvesebb volt, aki bírta minden gondolatunk:
te az enyém vagy, az én büszkeségem,
az én szerelmes, egyetlen reményem,
minden hibáddal és bűnöddel együtt,
mellettem bátran megöregedhetsz,
tied lesz a bizalmam akkor is,
megbecsülöm növekvő életed,
és szavaidat mindig megfontolom.
Nem csúfollak meg soha senkivel,
ki nem nevetlek senkivel hibáidért vagy erényeidért,
a hátad mögött össze nem beszélek:
te én vagyok és én te leszek halálomig, halálodig.
Mért okoznak egymásnak akkora fájdalmakat az emberek,
hogy megkeseredjenek szájukban a legkedvesebb szavak,
hogy szerelem, hogy édes hazám, hogy Magyarország?