A Piliske kopasz hegytetőt, növényzet nélküli, kopár helyet jelent. Egy 1897-ben keltezett feljegyzés a város melletti 812 méter magaslatot Piliske-tető néven említi. Napjainkban Nagy­pi­lis­keként ismerik.
A szláv közösség magyaroknál korábbi letelepedését – a régészeti feltárások mellett – Sepsiszentgyörgyön legjobban a településen átfolyó patak megnevezése, a Debren igazolja, amely szláv eredetű. A Debren-patak nevét elemezve azt látjuk, hogy szláv szóösszetételből származik: Deberke = dabreka = dabroe, magyar jelentése: jó folyó vagy jól folyó. De a Debren jelenthet még mély vízmosást, völgyet, patakot is, mert a debra szó a szláv nyelvekben, így például a szlovákban üreg, vízmosásos mélység értelmű. Györbíró Pál, Imreh Barna és Kisgyörgy Zoltán Sepsi­szentgyörgy helynevei című dolgozatában a Debren-patak nevét völgy, völgyszoros jelentésűnek tartják. A pataknév legkorábbi okleveles említése 1349-ből maradt ránk Debrefw (Debrefő) formában. A régi ma­gyar nyelvjárásban a debrő széles, kiterült, lapos fenekű völgy jelentésű. Egy 1611-ben keltezett határleírásban így szerepel: Az Felső Határban Debrenben. Az írott forrásokban, a 17. században hat alkalommal jegyzik e nevet. Ugyancsak több alkalommal szerepel szóösszetételben is, mint Debrentető, Debrenkuttya, Debrenpataka, Debren-kapu. A ma ismert formában először 1897-ben jegyzik le.
A Debren pataknév Erdély más vidékein is ismert. Az egyik szász kutató, Ernst Wagner, majd Binder Pál is azt állítja, hogy a Persány-hegység nyugati lejtőjén állt egy Debren (Debran) nevű falu, amely Páró mellett volt. A középkori Párót még Mikófalvának is nevezték, amely arra utal, hogy e település a hidvégi Mikó család tulajdona volt. A Vledény melletti Remete vidékén eredő Debren-patak nevét egy 1533-as oklevél fluvium Dabrayum formában említi.
Sepsiszentgyörgy területére letelepedett magyar csoportok az itt élő szlávoktól ismerték meg a patak megnevezését. Ha a magyarok korábban éltek volna itt, akkor a szlávok vették volna át a magyar meg­nevezést. A Sepsiszentgyörgy határában húzódó hegyek, völgyek, mezők többségének nevét a magyar közösség adta.

Együttélés
A szláv közösségek két-három nemzedék alatt elmagyarosodtak. A régészeti kutatások bizonyítják, hogy az itt élő szlávok többsége nem érte meg a magyar államalapítást (1000). Mindezek alapján állítható, bizonyított tény, hogy Sepsiszentgyörgy területén a 10. század elején a szláv csoportok mellett magyar népesség is élt. A háromszéki és a sepsiszentgyörgyi szláv telepek lakói a magyar letelepedéskor helyben maradtak.
A Sepsiszentgyörgyön és környékén feltárt, szlávokra vonatkozó leletanyag nem a bolgárokra vonatkozik. Bogáts Dénes helytörténeti monográfiája nyomán elterjedt az a felfogás, hogy Sepsiszentgyörgy területén bolgárok éltek. Természetesen nem kizárt, hogy a további kutatások felszínre hozhatnak rájuk vonatkozó leleteket is. Sepsiszé­ken nem került elő bolgárokra utaló régészeti lelet, de a közeli Kézdiszék területén, Csernátonban és Kézdiszentkereszten igen. Márpedig a történetírás szerint a bolgár uralomnak nincs nyoma Délkelet-Er­dély területén. Úgy tűnik, hogy ezek abod­riták (balkáni szlávok) voltak, akik bolgár fennhatóság alatt éltek. Erdély-szerte meg­figyelhető, hogy a 9. század végén és a 10. század első harmadában a magyarság saját településeket alapít, nem telepedik rá a késői népvándorlás kori településekre. Ez alól kivételt képeznek a szlávok által lakott települések. 932 táján a Marostól délre, a bolgároktól elfoglalt területeken – ol­vashatjuk Erdély történetében – „a Maros és a Nagy-Küküllő közt, a Küküllő alsó folyása mentén Bogát [gyula = fejedelem] magyar harcosai szolganépükkel szláv településekre” telepedtek. A Sepsi­szent­györgyön alapított magyar települések egy részénél kimutatható a szláv–magyar együtt­élés, de a magyar köznépre jellemző régészeti anyag folyamatos a 11–12. században is.
Vége