Festői ez a táj is, a geológus számára több, mint tarka, mert jelen vannak a vulkanikus kőzetek, a barlangvilág kialakulására alkalmas mészkő is, de a tengeri eredetű sót, sós forrásokat tartalmazó, miocén korszakbeli üledékek is.
A Kis-Homoród bal oldali dombsorán trónol a falu katolikus temploma (képünk). Kisboldogasszony tiszteletére szentelte fel Batthyány Ignác erdélyi püspök 1776-ban. Ez Lövéte harmadik temploma. A vidéket jól ismerő és leíró idegenvezetőnk, Mihály János szerint provinciális barokk templom. A szerző könyvét (Gyalogosan a két Homoród mentén, Székelyudvarhely, 2010) hamarabb megismertük, mint őt magát. Kiváló törté­nész, helytörténész, a Hargita Megyei Hagyo­mányőrzési Forrásközpont munkatársa. Já­nosfalvi Sándor István volt árkosi unitárius pap nyomába szegődve járta be a vidéket. Sándor István kéziratával megelőzte Orbán Balázs nagy munkájának kiadását. Kísérőnk helytörténeti füzetsorozatot indított, amelyben közölte a lövétei templom történetét, a telepü­léshez kapcsolódó 1848-as eseményeket, a vaskőbányászat történetét, Kirulyfürdő és környékének leírását. Az 1848–49-es magyar szabadságharc és forradalom eseményeit emléktáblával örökítette meg a faluközösség a közbirtokosság székházán. A III. lövétei falutalálkozó alkalmával állíttatta a Pro Lövéte Egyesület Gál Sándor (1917–1866) negyvennyolcas honvédtábornok, valamint a szabadságharcban részt vett lövétei honvédek és nemzetőrök emlékére. Gál Sándor 1849 tavaszán megszervezte és irányította többek között a hadianyaggyártást Lövéte határában, a szentkeresztbányai vashámorban, ahonnan szinte a szabadságharc végéig folyamatosan szállították a hadianyagot (elsősorban vasat, ágyúgolyókat és lőport) a parancsnoksága alatt lévő székely haderő számára. A nyergestetői, valamint Csíkcsekefalva közelében lezajlott csatavesztések után az ellenség elől a Dél-Hargitán át visszavonuló Gál Sándor augusztus 3-án éjszaka „katonáival és négy ágyúival” Lövétén hált, majd augusztus 4-én Oláhfalun és Udvarhelyen keresztül Kolozsvár felé indult – idézi a Historia Domust Mihály János. Nos, a helyiek szerint Gál azt az egy éjszakát a mai birtokosság épületében töltötte.
A templom előterébe költöztették a falu régi központjából, az egykori kis piactérről a hősi emlékművet. Háta mögé egy szimbolikus kitárt turulszárnyat tervezett Bodó Levente szentegyházi szobrászművész, s melléje millenniumi emlékművet – ismerkedtünk Lövéte központjával Mihály János társaságában. Az említett régi központban visszavarázsoltak egy darabka régi lövétei utcarészletet, restaurált házakkal, kirakják kockakővel, hogy kapja vissza egykori hangulatát. Központi helyen a Tájház is, ahol egy csokorban lehet megtekinteni a falu néprajzi tárgyi emlékeit.
Nagy örömünkre szolgált látni és tapasztalni, hogy Lövétén tudatosan és intézményesen próbáltak megálljt parancsolni a legképtelenebb színekben tündöklő családi házak szaporodásának. Az önkormányzat anyagiakkal támogatja a régi, jellegzetes lövétei házak tulajdonosait, hogy – akárcsak Torockón – úgy javíttassák ki azokat, változtatás nélkül megmaradjon eredeti külső arculatuk. Többnyire a XIX. században épült kőházak (a környéken már mindenütt jelen a jellegzetes dél-hargitai andezit) ugyanis magukon viselik a két Homoród mente lakóépületeinek a szomszédos Szászföld hatására kialakult sajátos stílusjegyeit. Betűztük egy restaurált ház oromfalának feliratát: „Nem a ház tart meg magában, / Hanem Isten őriz / Tehát imádkozzál, hogy / Isten legyen házadnál.” Az épület előtt mértéktartóan faragott és részben festett lövétei kötött székely kapu egysoros galambbúggal.
Lövéte nevét elsőként 1523-ban említik egy záloglevélben – írja Mihály János. A település belterületére vonatkozó írott adatok a XVI. századig vezetnek vissza. 1567-ben 35 kaput írtak itt össze – jegyeztük a történelmi adatokat. A vidék azonban már a csiszolt kőkortól lakott. A közeli Álmos várának leírását és alap­rajzát, valamint az itt is ismeretes kunhalmokat a Háromszékhez is kötődő és ismert régész, Téglás Gábor tanulmányozta 1895-ben. A vaskor embere a borvizekből lerakódott gyepvasércet, a limo­nitot rég ismerte és bányászta is. Így kö­tődik Lövéte népe a határában elterülő Lö­vétebányához, annak vasbányászatához, majd később a vasolvasztáshoz és vasko­hászathoz. Mint kísérőm elmondta, itt sem dúskálnak a munkahelyekben, sok a nyugdíjas, akinek zöme bányásznyugdíjat élvez.
„Lövéte község és határa a megye turisztikai zónáinak szerves része – idézzük Mihály János sorait. – Határában található az ország egyik legcsodálatosabb nár­cisz­mezője (öt hektár növénytani természetvédelmi terület). A vadon termő nárcisz (Narcissus stellaris), ez a mediterrán szár­mazású, fehér virágú, erős illatú, egyszikű tavaszi növény májusban nyíló virágaink közé tartozik. A nárciszmező a Pokolláz fennsík területeit foglalja el. Itt egy négyzetméternyi területen 180–200 egyedet is megszámláltak.” Távozáskor megálltunk Lövéte kőtalapzatra erősített falutáblája előtt, melyen a magyarországi testvértelepülések neve olvasható: Budakalász, Domaszék, Mag­lód. Hamarosan Lövétebányáról és Kiruly­ból jelentkezik a szomszédolás. Ott keressük a lelketlenül felszámolt székelyföldi vaskő­bányászat szomorú emlékeit és a borvízsokadalmáról híres Kirulyt.