Mondja egyszer az asszony az urának:
– Menjen el kend a bíróhoz, az gazdag ember, hátha adna egy fazék lisztecskét.
Elmegy a szegény ember, lisztet kér a bírótól Isten nevében, de a bíró azt mondja:
– Isten nevében nem adok, hanem csak kölcsönbe, holnap hozza meg.
Mit volt mit tenni, a szegény ember fogadta, hogy holnap meghozza a lisztet, ha a föld fenekéből is.
No, hazaviszi a lisztet, s az asszony fő­zéshez, sütéshez akar látni, de tűz nem volt.
– Menjen, hozzon már egy kevés parazsat is valahonnét – mondja az urának.
Kiüríti a szegény ember a lisztet a fazékból (annál több fazék nem is volt), s megy végig az utcán, de akkor már minden háznál sötét volt, sehová sem mehetett be. Egyszer csak tűz­világot pillant meg az utca végén, megy arrafelé, de bizony a tűz sokkal messzebb volt, mint ahogy látszott. No, mindegy, addig ment, amíg a tűzhöz nem ért. Hát egy ősz öregember ült a tűz mellett, sokkal, de sokkal öregebb, mint ő. Fehér volt a szakálla, mint a hó, s éppen övig ért. Köszönti az ősz öregembert:
– Adjon isten jó estét, öregapám!
– Adjon isten, fiam! Mi jóban jársz?
– Tűzért jöttem, öregapám. Ad-e egy fazék parazsat?
– Hogyne adnék, fiam, mikor látom, hogy szegény ember vagy.
A szegény ember színig töltötte a fazekat jó eleven parázzsal, megköszönte az ősz öregembernek, azzal nyugodalmas jóccakát kívánt neki, s elment haza.
Mindjárt tüzet gyújtottak, s ami parázs megmaradt, a fa­zékban hagyták, s azonmó­dú­lag az ágy alá tették, hogy más­nap reggel is tüzet gyújthassanak.
Hát, uramteremtőm, reggel, amikor fölkelnek, mit látnak a fazékban! Csupa arany meg ezüst volt a parázs helyett! De bezzeg szaladt a szegény ember a boltba, vett egy zsák lisztet, s mindjárt megvitte a bírónak a kölcsönt.
Csodálkozott a bíró, hogy ilyen pontosan megvitte a szegény ember a kölcsönt. Szerette volna, ha nem viszi meg, mert akkor a lisztért elvette volna a szegény ember házacskáját!
Kérdi a szegény embertől:
– Hát kend hol kapott lisztet?
– A boltban.
– S hát a pénzt hol kapta?
A szegény ember egyet sem hímezett-hámozott, elmondta, hogy s mint járt. Hiszen egyéb sem kellett a bírónak. Csak azt várta, hogy beesteledjék, ment ő is ahhoz a tűzhöz: vitt magával egy fazekat is.
Hát csakugyan ott ült a tűz mellett az ősz öregember. Köszönti a bíró:
– Adjon isten, jó estét, öregapám!
– Adjon isten, fiam! Mi jóban jársz?
– Tűzért jöttem, ha adna.
– Töltsd meg, fiam, a fazekadat, van itt elég.
Bezzeg, hogy megtöltötte a bíró a fazekat színültig, jó dombosan, s betette az ágy alá. De még a reggelt sem tudta megvárni, hajnal hasadtakor beku­kucskált az ágy alá, hadd lám, tele van-e arannyal s ezüsttel a fazék.
Az ám, tele volt – pernyével.