Dal nélkül maradtam, mint a közelgő
őszben a tücsökhad. Nyár dobján pergő
ritmusom máról holnapra szótlanul.
Így lett enyém e vers hangtalanul.
Békesség-fényű perceimben rátok
emlékezem, költők, titeket védlek,
akárcsak önmagam, kik e világot,
mint a nyárvégi, döbbent csendességet,
szeretni tanítjátok szüntelenül.
Magányos kőhidakon, ahol arany
topánkában billeg a Nap, s tornyokra ül,
míg pisztráng villan a zöld folyón alant,
titeket idézlek friss rímre várva,
s szeretlek, ihletből ocsúdva, fájva.
