A hajdani Megyei Tükör hasábjain az olaszteleki Kósa Bálint fametsző grafikusművésszel ilyen beszélgetést rögzítettem.
– Hogyan lett mégis metszetkészítő?
– Úgy, hogy 1968-ban Sepsiszentgyörgyön egy egész nap folyamán egyebet sem csináltam, csak Gy. Szabó Béla gyönyörű metszetkiállítását nézegettem, tanulmányoztam, de olyan alaposan, hogy estére már azt is tudtam, milyen vésővel lehet szépen vezetni a vonalakat. S mivel éreztem én azelőtt is, hogy mocorog bennem valami, otthon a legelső gondom az volt, hogy az elképzelt vésők rajzait papírra vessem... De ezzel aztán le is lohadt az első fellángolás, nekiveselkedés, mert azt még nem tudtam, hogy milyen anyagba kell vésni, s hát töprengtem – egy év is eltelt –, míg egy idomított fogorvosi késsel bükkfába nem véstem az első próbamunkát: egy bivalyat.
– Sikerült?
– Azt hiszem, igen, de hadd mondjam el, mennyit kínlódtam, míg levonatot tudtam készíteni róla. Én ugyanis fekete tussal próbáltam, de mire elkentem, s a kész dúcra rátettem a papírt, a tustintát a fa mind beitta... Végül előkerestem a Képzőművészeti lexikont, amelyben szépen, pontosan le van írva, hogy a levonatot nyomdafestékkel kell készíteni – és boldogultam. Örvendtem is. Újabb és újabb dúcokat véstem... Fácánokat, vadrucákat, fejő embert, bányászokat, öregasszonyt, ex libriseket, az erdőlőt... Az utóbbi különben a Tükörben is megjelent, Gy. Szabó Béla is látta, és üzent, hívatott.
– Milyen volt az első találkozás?
– Mivel ő azt üzente, hogy összes munkámmal meg egy önarcképemmel jelentkezzem nála, én úgy is mentem... A mester várt... Nézegette – közelebbről, távolabbról – a metszeteimet, őszintén, szigorúan bírált, tanított, ajándékozott két nélkülözhetetlen vésőt, és arra kért, hogy évente kétszer-háromszor még keressem fel. S én azóta is elmegyek hozzá.
– A tanítványa?
– Valahogy, azt hiszem, az vagyok, mert sok mindent tanultam tőle. Ugyanis ő, mint már említettem, nagyon őszinte, nagyon igazságos kritikus... Nézi, vizsgálja a kész munkát, és így szól: „Ez a rész jó, viszont amott az a háttér olyan gyenge... Azokat a vonalakat miért húztad oda?... Azt hiszem, untad a munkát, vagy fáradt voltál... Máskor tedd le a vésőt, ha érzed, hogy nem úgy jár a kezed, ahogy kellene.” Szóval így tanít, de végül mindig megmondja azt is, hogy csak haladjak a magam útján. S én azon is igyekszem, hogy a választott úton haladjak tovább, hiszen most már, amikor délutánonként szabad vagyok, mással nem is tudok foglalkozni: csak metszeni, metszeni, metszeni... A vésőt immár nem lehet, nem tudom letenni, sutba dobni.
*
Nos, hogy mennyire igazat mondott Kósa Bálint annak idején, azt volt alkalmam minap egy júniusi délután látni a fametsző művész otthonában.
Csigalépcsőn vezetett fel az emeleti műterembe, s mindjárt a kezembe adott két rendkívül értékes könyvet, melynek ő a szerzője. Az első a Magyar Királyok és Erdély fejedelmei című – borítóján a keresztény államalapító Szent István portréjával –, Budapesten jelent meg 2007-ben. Ebből közöljük II. Rákóczi Ferenc nagyságos, Habsburg-ellenes szabadságharcos fejedelmünk portréját. A másikban egykori őseink vannak megörökítve (talán helyesebben: felidézve) Attilától Barzsánig. Miután rendkívül kíváncsian belelapoztam a két könyvbe, a házigazda javasolta, hogy nézzek egy kicsit szét a helyiségben, melyben egy leheveredésre és pihenésre-elmélkedésre alkalmas ágy is áll. Az ágy fölött, a falon Wass Albert, Gábor Áron, Orbán Balázs nagyméretű portréit láttam, valamint a Kolumbán család sokatmondó nemesi címerét. És diplomákat, amelyeket különböző kiállítások alkalmával kapott a mester. Közöttük egy lengyelt is, melyről lemásoltam három szót: Dyplom Balintovi Kosa.
De menjünk fel a padlásra is, javasolta Bálint barátom, s hát ott vagy kétezer dúcot láttam.
– Te, hát a te házad egy valódi történelmi, néprajzi, nemzeti múzeum. Én ennyi szellemi értéket egy házban még nem láttam. S ha arra gondolok, hogy mindezt munkahelyi munka után csináltad, jó okkal kérdezem: mennyit aludtál naponta?
– Négy-öt-hat órát – hangzik a válasz úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb ténye volna.
S ha már a tényeknél tartunk, rögzítsük azt is, hogy vitéz Kósa Bálint majdnem három évet „ült” a szamosújvári börtönben mint politikai fogoly azért, mert a vádirat szerint részt akart venni az 1956-os magyarországi szovjetellenes forradalomban és szabadságharcban.
– Vallattak, és kaptam a nyakasokat, amikor nem tetsző módon válaszoltam – emlékszik vissza. – Tenyéréllel ütöttek olyan erővel, hogy azt hittem, kiugrik az agyam. S közben az bántott a legjobban, hogy magyar szekusok vallattak, kínoztak. Román kihallgatótiszt kevés volt. Különben én bátran ki is mondtam, hogy éljen a magyar forradalom, s ezt szívemből mondtam, úgy is éreztem. Én is olyan őszinte vagyok, hogy mindig azt mondom, amit gondolok, s azt teszem, amit mondtam.
– Meg is áld téged ezért a Jóisten, Bálint...
– Hát bizonyára. De az is igaz, hogy ezért kerültem börtönbe.
Így fejeződik be a beszélgetésünk, s Bálint felesége, Rózsika, aki egyben a ház jó „szelleme” is, nemcsak figyelmes, jó társ, finom kávéval kínál a földszinti nappaliban, melynek falán, a fő helyen, újra láthatom nagyban a kuruc vezérlőfejedelem, II. Rákóczi Ferenc portréját. Kávézás után fotó is készül az udvaron, a virágoskert előtt. Rózsika javasolja, hogy hova kell állni: piros-fehér-zöld hátteret adnak az éppen nyíló rózsák...
Amikor búcsúzom, Bálinttal megszorítjuk egymás kezét, s – nem véletlenül – mondom: hálát adok az Úrnak a mai napért...
SZABÓ GYULA JENŐ
