A régészeti kutatások sem szolgálnak elegendő információval a várak keletkezéséről, használatáról és ebből kifolyólag jogi hovatartozásáról. A várakkal kapcsolatos problémakör felvázolása meghaladná írásunk terjedelmét, ugyanis a kutatás már továbblépett az Orbán Balázs által felvázolt székely ősvárak rendszerétől, és korszakonként választja külön a megyénk területén található erődítményeket szerepük alapján királyi és határvárakra, amelyek közül nem egynek egyidejűleg útellenőrző, gazdasági vagy éppenséggel rendfenntartó szerepe is volt. A felsoroltak mellett az elmúlt évtizedben egy újabb vártípus, a magánvárak megléte is kimutathatóvá vált. Ez utóbbiak a 13–14. század folyamán jelentek meg, és az építtető családok hosszabb vagy rövidebb tündöklése után váltak az enyészet martalékává.
A háromszéki magánvárak léte már az első várleírások közzététele során megfogalmazódott, Ferentzi János dálnoki lelkész 1838-ban, egyéb adatok hiányában a nemrég „felfedezett” Csíki Székely Krónikából merítve ihletet, megpróbálta a Felsőcsernáton mellett emelkedő Csonka-várat a legendás Ika vezérhez kötni, olyan sikerrel, hogy mára a helybeliek is Ika vára néven ismerik. Orbán Balázs tovább haladt ezen az irányvonalon, ő ugyanis már a Bálványos-vár és az Ika-vár mellett még legalább két esetben vélte megtalálni az erődítmények egykori tulajdonosait: a Mikó családot a Herec-várnál és Álmos vezért a lemhényi Almás-vár esetében.
Az 1920-as években a háromszéki várakat kutató Ferenczi Sándor a lécfalvi Várhegyen álló fejedelmi vár kivételével csak négy várat (Almás-vár, Bálványos-vár, Ika-vár és Sólyomkő-vár) tekintett középkori erődítménynek, és ezek mindenikét valamelyik helybeli nemesi családhoz kötötte.
Az 1970-es években Székely Zoltán várakkal foglalkozó tanulmányában a tor­nyokkal rendelkező várakat a székely betelepedés előtti királyi váraknak tartotta, azt feltételezve, hogy utóbb némelyik (első­sorban azok, amelyek a vármegyei jogrendszerrel bíró területen találhatóak) átkerülhetett a székely előkelők birtokába.
Benkő Elek 1990-ben megjelent, Kelet-Erdély korai kőváraival foglalkozó tanulmányában, a téma jellegéből kifolyólag, csak négy Kovászna megyei várat elemez (Sepsibükszád – Sólyomkő-vár, Sepsi­bük­szád – Vápa-vár, Oltszem/Málnás – Herec-vár és Szacsva – Vár).
Ezek közül kettőt, a Sólyomkő-várat és a Herec-várat a Mikók és a sepsiszéki székelyek 14. századi konfliktusára utalva „magánföldesúri mentsvár”-nak tekintette. Benkő két évtizeddel később visszatér a témához, és ekkor már a továbbra is földesúri mentsvárként elkönyvelt Herec-vár és Sólyomkő-vár mellett Bálványos-várat megemlítve, kitér az Almás-, az Ika- és a Csiga-várra is, melyek eszerint – elhelyezkedésük, alaprajzuk, leleteik, valamint a közelükben fekvő falvak története alapján – földesúri tulajdonban lehettek, olyan magánbirtokok területén, amelyeket a székely székek idővel magukba olvasztottak. 2011-ben Sófalvi András tett kísérletet a székelyföldi várak tipologizálására. Ennek során egyik vártípusként a központi toronyból és külső védelmi vonalból álló, úgynevezett toronyvárakat a szé­kelyföldi főemberek és/vagy lófők magánváraiként értelmezte. Egyúttal, az okleveles forrásokat figyelembe véve, felhívta arra is a figyelmet, hogy a 14–15. század folyamán a székely és a vármegyei jogú területek között nagyobb lehetett az átjárhatóság, mint ahogy azt korábban feltételezték.
Feltevődik a kérdés, milyen alapon lehet kiválasztani Kovászna megye 13–14. századi kővárai közül azokat, amelyek magánváraknak tekinthetőek. Véleményem szerint négy kritérium lehet meghatározó e kérdést illetően.
1. Az okleveles említés, amelyből kiderül, hogy egy adott időpontban az erődítménynek ki volt a birtokosa, és milyen viszonyban állt a környező területekkel. Sajnálatos módon csak két várunk (Bálványos- és Sólyomkő-vár) rendelkezik korabeli okleveles említéssel, így ez csak egyike lehet a feltételeknek.
2. A vár területének és környékének birtokviszonya, amely ugyancsak kiszűrhető az oklevelekből, még akkor is, ha magát a várat nem említik. Ugyancsak fontos e téren a vidék újkori közigazgatási felosztása is, ugyanis a 15. századtól kezdve a terület adminisztrációs határai megmerevedtek, és gyakorlatilag azonosak maradtak a 19. század második feléig.
3. A lakótornyok megléte is meghatározó tényező lehet egy-egy erődítmény magánvár kategóriába sorolásához, annak ellenére, hogy a 14. század királyi várai is belső tor­nyos elrendezésben épültek. E tornyok nem­csak a vár tulajdonosának lakóhelyei voltak, hanem egyúttal reprezentációs célt is szolgáltak, alátámasztva a tulajdonos státuszát, valamint végső esetben az erődítmény legtovább védhető pontjainak számítottak. Kialakításuk egyik jellegzetessége, hogy belsejükben a leg­alsó szinten elhelyezett raktárakon kívül csak lakóhelyiségek találhatóak, amelyek közül legalább egyet kandallóval is elláttak.
4. A régészeti kutatás során a felszínre kerülő különlegesebb, az átlagos telepü­lésekben fel nem lelhető leletanyag. Ezek közé sorolhatók a finomabban kidolgozott asztali edények (korsók, kelyhek, ivópoharak), amelyek viszonylag ritkák a háromszéki középkori leletanyagban, és kialakítási technikájuk elüt a viszonylag egyszerű, gyakran rusztikus kialakítású helyi fazekas­termékekétől. Ugyancsak ebbe a lelettípusba sorolhatóak a sarkantyúk is, amelyek a falfestmények és háromszéki kardleletek révén feltételezhető, szolid anyagi hátteret igénylő, úgynevezett „átmeneti típusú” vagy félnehéz lovasság felszerelésének szerves részét al­kották. Sajnálatos módon sok erődít­mé­nyünk alapos kutatása még várat magára, ennek ellenére ott, ahol folyt rendszeres, nagyobb területre kiterjedő kutatás, a vár lakottságát nagy mennyiségű lelet igazolja.
A fenti felvetések alapján megvizsgálva a kilenc, kőfallal ren­delkező, a 13–14. századra kel­tezhető Kovászna megyei erődítményt, kiderül, közülük csak egyikre, a torjai Bálványos-várra illik mind a négy kritérium. A többi erődítmény közül a Vápa-várra három, az erősdi Csókás-várra, a sepsibükszádi Sólyomkő-várra és a csernátoni Csonka-várra legfeljebb két kritérium, míg az Almás-várra csak egy vonatkoztatható.
A bikfalvi Csiga-vár esetében annak ellenére, hogy a Csonka-váréhoz hasonló alap­rajzú és méretű toronnyal rendelkezik, az a tény, hogy itt még nem történt régészeti kutatás, és nem derült ki, rendelkezik-e külső védművekkel (fallal vagy paliszáddal), egy­e­lőre óvatosságra int, hogy magánvárként kezeljük. A Herec-vár esetében, annak ellenére, hogy a hagyomány a Mikó családhoz köti, és ennek alapján az ő mentsvárukként tartják számon, kételyek merülnek fel magánvár voltát illetően. Egyrészt azért, mert a vár területe megoszlik két falu között (Málnás és Oltszem határa pontosan megfelezi területét), ugyanis, amennyiben a Mikók birtokában lett volna, szerepelne saját birtoktömbjükben. Másrészt a vár területén végzett mégoly csekély méretű régészeti feltárás is csak egyetlen, a 13. század első harmadára, II. András (1205–1235) uralkodása idejére keltezhető érmét hozott a felszínre, anélkül, hogy bármilyen más korabeli vagy későbbi leletanyag előkerült volna. Maga a vár ellenben egy olyan, a kora vaskor fo­lyamán a Bodoki-hegységet keresztben átvágó úton fekszik, amelynek középkori hasz­nálata eléggé valószínűsíthető, ami egyúttal meg is magyarázhatná itteni jelenlétét.
Ugyancsak kétséges, hogy szükségük lett volna a Mikóknak egy, a településtől két ki­lométerre fekvő, nehezen megközelíthető erődítményre, amikor rendelkezésükre állt – minden bizonnyal ezért is választották udvarházuk helyéül – a római castrum maradványa, amely kettős árokrendszerével, valamint leomlott, de feltehetőleg a berecki castrumhoz hasonlóan zömök sáncként fennálló falaival elegendő védelmet nyújthatott szá­mukra. Annak ellenére, hogy sepsiszéki szé­kelyek 1342-ben feldúlták a Mikók oltszemi udvarházát, nagyobb haszonnal járt volna számukra azt megerősíteni, mint egy távolabb fekvő mentsvárat felépíteni és fenntartani. Ezenkívül kétségesnek tűnik, hogy Sepsiszék közössége, amelyik a 14. század folyamán többször – néha erőszakkal is – fellépett a Mikók terjeszkedése ellen, eltűrte volna, hogy azok a szék területén várat emeljenek. Véleményem szerint a Herec-vár csak annyi­ban hozható kapcsolatba a Mikó családdal, hogy kastélyuk építésekor a vár falaiból nyerték a szükséges kőanyagot.
A szacsvai várat, amelyről nem rendelkezünk semmilyen okleveles adattal, sem pedig a területéről származó középkori régészeti lelettel, egyelőre csak a bizonytalan korú és rendeltetésű középkori várak közé sorolhatjuk. Háromszéken létezett még egy erődítmény, amelyet az irodalom a magánvárak között tart számon: a kézdiszentléleki Tarnóczy-kastély. Ez kihagyható a 13–14. századi magánvárak közül, ugyanis mind a 19. századi fényképfelvételek, mind pedig az egyetlen ismert, 1823-ból származó alaprajz egyértelművé teszi, hogy nem klasszikus értelemben vett várral, hanem egy késő középkori várkastéllyal van dolgunk.
----------------------
Elkövetkező hét végi lapszámainkban igyek­szünk bemutatni régészeti és más fel­lelhető leletek figyelembevételével Há­romszék nyomaiban még megtalálható várait és erő­dít­ményeit.