A Háromszék területén található tizenöt középkori vagy részben annak minősített erődítmény a mai napig megosztja a székelyföldi várakkal foglalkozó szakemberek véleményét. Ez a helyzet elsősorban a források hiányának tudható be, ugyanis csak két erődítményhez köthető hiteles korabeli oklevél, míg másik kettőt jóval később – a 16. század folyamán – teljesen más kontextusban említenek.
A régészeti kutatások sem szolgálnak elegendő információval a várak keletkezéséről, használatáról és ebből kifolyólag jogi hovatartozásáról. A várakkal kapcsolatos problémakör felvázolása meghaladná írásunk terjedelmét, ugyanis a kutatás már továbblépett az Orbán Balázs által felvázolt székely ősvárak rendszerétől, és korszakonként választja külön a megyénk területén található erődítményeket szerepük alapján királyi és határvárakra, amelyek közül nem egynek egyidejűleg útellenőrző, gazdasági vagy éppenséggel rendfenntartó szerepe is volt. A felsoroltak mellett az elmúlt évtizedben egy újabb vártípus, a magánvárak megléte is kimutathatóvá vált. Ez utóbbiak a 13–14. század folyamán jelentek meg, és az építtető családok hosszabb vagy rövidebb tündöklése után váltak az enyészet martalékává.
A háromszéki magánvárak léte már az első várleírások közzététele során megfogalmazódott, Ferentzi János dálnoki lelkész 1838-ban, egyéb adatok hiányában a nemrég „felfedezett” Csíki Székely Krónikából merítve ihletet, megpróbálta a Felsőcsernáton mellett emelkedő Csonka-várat a legendás Ika vezérhez kötni, olyan sikerrel, hogy mára a helybeliek is Ika vára néven ismerik. Orbán Balázs tovább haladt ezen az irányvonalon, ő ugyanis már a Bálványos-vár és az Ika-vár mellett még legalább két esetben vélte megtalálni az erődítmények egykori tulajdonosait: a Mikó családot a Herec-várnál és Álmos vezért a lemhényi Almás-vár esetében.
Az 1920-as években a háromszéki várakat kutató Ferenczi Sándor a lécfalvi Várhegyen álló fejedelmi vár kivételével csak négy várat (Almás-vár, Bálványos-vár, Ika-vár és Sólyomkő-vár) tekintett középkori erődítménynek, és ezek mindenikét valamelyik helybeli nemesi családhoz kötötte.
Az 1970-es években Székely Zoltán várakkal foglalkozó tanulmányában a tornyokkal rendelkező várakat a székely betelepedés előtti királyi váraknak tartotta, azt feltételezve, hogy utóbb némelyik (elsősorban azok, amelyek a vármegyei jogrendszerrel bíró területen találhatóak) átkerülhetett a székely előkelők birtokába.
Benkő Elek 1990-ben megjelent, Kelet-Erdély korai kőváraival foglalkozó tanulmányában, a téma jellegéből kifolyólag, csak négy Kovászna megyei várat elemez (Sepsibükszád – Sólyomkő-vár, Sepsibükszád – Vápa-vár, Oltszem/Málnás – Herec-vár és Szacsva – Vár).
Ezek közül kettőt, a Sólyomkő-várat és a Herec-várat a Mikók és a sepsiszéki székelyek 14. századi konfliktusára utalva „magánföldesúri mentsvár”-nak tekintette. Benkő két évtizeddel később visszatér a témához, és ekkor már a továbbra is földesúri mentsvárként elkönyvelt Herec-vár és Sólyomkő-vár mellett Bálványos-várat megemlítve, kitér az Almás-, az Ika- és a Csiga-várra is, melyek eszerint – elhelyezkedésük, alaprajzuk, leleteik, valamint a közelükben fekvő falvak története alapján – földesúri tulajdonban lehettek, olyan magánbirtokok területén, amelyeket a székely székek idővel magukba olvasztottak. 2011-ben Sófalvi András tett kísérletet a székelyföldi várak tipologizálására. Ennek során egyik vártípusként a központi toronyból és külső védelmi vonalból álló, úgynevezett toronyvárakat a székelyföldi főemberek és/vagy lófők magánváraiként értelmezte. Egyúttal, az okleveles forrásokat figyelembe véve, felhívta arra is a figyelmet, hogy a 14–15. század folyamán a székely és a vármegyei jogú területek között nagyobb lehetett az átjárhatóság, mint ahogy azt korábban feltételezték.
Feltevődik a kérdés, milyen alapon lehet kiválasztani Kovászna megye 13–14. századi kővárai közül azokat, amelyek magánváraknak tekinthetőek. Véleményem szerint négy kritérium lehet meghatározó e kérdést illetően.
1. Az okleveles említés, amelyből kiderül, hogy egy adott időpontban az erődítménynek ki volt a birtokosa, és milyen viszonyban állt a környező területekkel. Sajnálatos módon csak két várunk (Bálványos- és Sólyomkő-vár) rendelkezik korabeli okleveles említéssel, így ez csak egyike lehet a feltételeknek.
2. A vár területének és környékének birtokviszonya, amely ugyancsak kiszűrhető az oklevelekből, még akkor is, ha magát a várat nem említik. Ugyancsak fontos e téren a vidék újkori közigazgatási felosztása is, ugyanis a 15. századtól kezdve a terület adminisztrációs határai megmerevedtek, és gyakorlatilag azonosak maradtak a 19. század második feléig.
3. A lakótornyok megléte is meghatározó tényező lehet egy-egy erődítmény magánvár kategóriába sorolásához, annak ellenére, hogy a 14. század királyi várai is belső tornyos elrendezésben épültek. E tornyok nemcsak a vár tulajdonosának lakóhelyei voltak, hanem egyúttal reprezentációs célt is szolgáltak, alátámasztva a tulajdonos státuszát, valamint végső esetben az erődítmény legtovább védhető pontjainak számítottak. Kialakításuk egyik jellegzetessége, hogy belsejükben a legalsó szinten elhelyezett raktárakon kívül csak lakóhelyiségek találhatóak, amelyek közül legalább egyet kandallóval is elláttak.
4. A régészeti kutatás során a felszínre kerülő különlegesebb, az átlagos településekben fel nem lelhető leletanyag. Ezek közé sorolhatók a finomabban kidolgozott asztali edények (korsók, kelyhek, ivópoharak), amelyek viszonylag ritkák a háromszéki középkori leletanyagban, és kialakítási technikájuk elüt a viszonylag egyszerű, gyakran rusztikus kialakítású helyi fazekastermékekétől. Ugyancsak ebbe a lelettípusba sorolhatóak a sarkantyúk is, amelyek a falfestmények és háromszéki kardleletek révén feltételezhető, szolid anyagi hátteret igénylő, úgynevezett „átmeneti típusú” vagy félnehéz lovasság felszerelésének szerves részét alkották. Sajnálatos módon sok erődítményünk alapos kutatása még várat magára, ennek ellenére ott, ahol folyt rendszeres, nagyobb területre kiterjedő kutatás, a vár lakottságát nagy mennyiségű lelet igazolja.
A fenti felvetések alapján megvizsgálva a kilenc, kőfallal rendelkező, a 13–14. századra keltezhető Kovászna megyei erődítményt, kiderül, közülük csak egyikre, a torjai Bálványos-várra illik mind a négy kritérium. A többi erődítmény közül a Vápa-várra három, az erősdi Csókás-várra, a sepsibükszádi Sólyomkő-várra és a csernátoni Csonka-várra legfeljebb két kritérium, míg az Almás-várra csak egy vonatkoztatható.
A bikfalvi Csiga-vár esetében annak ellenére, hogy a Csonka-váréhoz hasonló alaprajzú és méretű toronnyal rendelkezik, az a tény, hogy itt még nem történt régészeti kutatás, és nem derült ki, rendelkezik-e külső védművekkel (fallal vagy paliszáddal), egyelőre óvatosságra int, hogy magánvárként kezeljük. A Herec-vár esetében, annak ellenére, hogy a hagyomány a Mikó családhoz köti, és ennek alapján az ő mentsvárukként tartják számon, kételyek merülnek fel magánvár voltát illetően. Egyrészt azért, mert a vár területe megoszlik két falu között (Málnás és Oltszem határa pontosan megfelezi területét), ugyanis, amennyiben a Mikók birtokában lett volna, szerepelne saját birtoktömbjükben. Másrészt a vár területén végzett mégoly csekély méretű régészeti feltárás is csak egyetlen, a 13. század első harmadára, II. András (1205–1235) uralkodása idejére keltezhető érmét hozott a felszínre, anélkül, hogy bármilyen más korabeli vagy későbbi leletanyag előkerült volna. Maga a vár ellenben egy olyan, a kora vaskor folyamán a Bodoki-hegységet keresztben átvágó úton fekszik, amelynek középkori használata eléggé valószínűsíthető, ami egyúttal meg is magyarázhatná itteni jelenlétét.
Ugyancsak kétséges, hogy szükségük lett volna a Mikóknak egy, a településtől két kilométerre fekvő, nehezen megközelíthető erődítményre, amikor rendelkezésükre állt – minden bizonnyal ezért is választották udvarházuk helyéül – a római castrum maradványa, amely kettős árokrendszerével, valamint leomlott, de feltehetőleg a berecki castrumhoz hasonlóan zömök sáncként fennálló falaival elegendő védelmet nyújthatott számukra. Annak ellenére, hogy sepsiszéki székelyek 1342-ben feldúlták a Mikók oltszemi udvarházát, nagyobb haszonnal járt volna számukra azt megerősíteni, mint egy távolabb fekvő mentsvárat felépíteni és fenntartani. Ezenkívül kétségesnek tűnik, hogy Sepsiszék közössége, amelyik a 14. század folyamán többször – néha erőszakkal is – fellépett a Mikók terjeszkedése ellen, eltűrte volna, hogy azok a szék területén várat emeljenek. Véleményem szerint a Herec-vár csak annyiban hozható kapcsolatba a Mikó családdal, hogy kastélyuk építésekor a vár falaiból nyerték a szükséges kőanyagot.
A szacsvai várat, amelyről nem rendelkezünk semmilyen okleveles adattal, sem pedig a területéről származó középkori régészeti lelettel, egyelőre csak a bizonytalan korú és rendeltetésű középkori várak közé sorolhatjuk. Háromszéken létezett még egy erődítmény, amelyet az irodalom a magánvárak között tart számon: a kézdiszentléleki Tarnóczy-kastély. Ez kihagyható a 13–14. századi magánvárak közül, ugyanis mind a 19. századi fényképfelvételek, mind pedig az egyetlen ismert, 1823-ból származó alaprajz egyértelművé teszi, hogy nem klasszikus értelemben vett várral, hanem egy késő középkori várkastéllyal van dolgunk.
----------------------
Elkövetkező hét végi lapszámainkban igyekszünk bemutatni régészeti és más fellelhető leletek figyelembevételével Háromszék nyomaiban még megtalálható várait és erődítményeit.