Ki tudja, mi jobb: meg sem próbálni, vagy menni előre, rontani a statisztikát, nehogy úgy tűnjék, a mai fiatalok könnyen feladják, és nem érdekli őket, ha nem sikerül, ha megbuknak.
Érettségi vizsgák, a nyolcadikosok országosan egységesen szervezett felmérője idején azt sem tudja az ember, kinek jobb: aki osztályismétlőre bukott, és ezért nem fáj a feje, aki pótvizsgázik egy hónap múlva, és még maradt ideje felkészülni a nagy napra, vagy annak könnyebb, aki tanult, és néhány nap alatt túljut a jövőjét (tán) meghatározó próbákon? Igaz ugyan, hogy a leggyengébb középiskolai osztályból, a legkevesebbet nyújtó egyetemről is vezethet út a sikeres üzletember fotelébe – de vajon a gyorstalpalók adnak-e elegendő maradandó tudást, szakképzést, vagy az ügyeskedők iskoláját járja végig az, aki már az általános iskolában is csupán a szerencsére bízza magát?
Történik ugyanis, hogy az általános és a középiskola végzős osztályaiban annyi a bukott, a pótvizsgázó, a továbbtanulni nem akaró, hogy hajlamos az ember azt hinni, csupa jeles diák vesz részt az éppen zajló vizsgákon, s e szerint reméli az eredményt is. Néhány nap a nyolcadikosoknál, valamivel több az érettségizőknél, és mindez kiderül.
Vizsgázni, nem vizsgázni? Vállalni a megmérettetést, az esetleges kudarcot, vagy inkább könnyedén továbbállni, és lesni az ingyenszerencsét? Az nem képezi vita tárgyát, mi a maradandóbb: a könnyen szerzett vagy a munkával kiizzadt tudás. Tudjuk a választ, mégis sokan választják a könnyebbik utat, mert sajnos ma már az sem biztos kenyér, ha valakinek két egyetemi oklevele van. Azt pedig nem tudni, ki milyen úton érdemelte ki a jelest, tudással, csúsztatott milliókkal, kapcsolatokkal szerezte-e oklevelét, volt-e rokona, ismerőse a vizsgáztatók között.
Vizsgaláz azoknak, akik benne vannak, drukk a szülőknek, a felkészítő tanároknak. Egy ország lesi, mit hoznak az eredményjelző táblák. Bukik egy újabb nemzedék, vagy a maiak bebizonyítják, van még értéke a tudásnak?
