A világcég és a helyi stúdió
– Amilyen hirtelen megszületett, éppoly rövid ideig tündökölt a helyi kábelszolgáltató. Mikor és hogyan adták el?
– A Nézőpont ’96-tól ’99-ig futott élő adásként, akkor jelent meg a UPC, és ajánlotta fel Szalló Lászlónak, hogy megveszi a cégét, ő pedig belement az üzletbe. Emlékezetes, mi­lyen visszatetszést szült, miért és hogyan merte eladni, kérdezték. Nos, eladhatta, mert ő rendelkezett vele. És Szalló okos ember volt, tudta, ilyen nagyokkal nem lehet szembemenni. Meg sem kérdezték, milyen a kábelhálózat, azt úgyis kicserélték, hanem csak azt, mennyi az előfizetők száma. Ha nem adta volna el, új hálózatot hoztak volna létre, s dömpingáron nyomták volna az adást, fél év múlva pedig alighanem neki kellett volna könyörögnie, hogy feleannyiért, de vegyék meg. Szalló ezt belátta, átadta a tulajdonjogot, őt pedig megtették igazgatónak. Olyan ember kellett nekik, aki tudta, hol találhatók a vonalerősítők, hányadik padlásgerendához vannak hozzáerősítve, hol találhatók az elágazások. Igen ám, de az amerikai tulajdonos kijelentette, neki a stúdió nem kell, annak a működtetése nem lehet gazdaságos. Neki Nyugat-Európában volt egy negyvenmilliós hálózata, és úgy tudta, csak az olyan stúdió kifizetődő, amely legalább negyvenezer előfizetővel rendelkezik. Nekünk akkor pedig csak tizenkétezer-ötszáz volt. Neki az, hogy kisebbségi nyelv és kultúra, egyenjogúság stb., nem számított. Szallónak tulajdonképpen több előfizetője volt a vidékiekkel együtt, de a szentgyörgyi hálózatra csak ennyi volt rákötve, s a stúdiót műsorostul ennyinek kellett volna eltartania. Én azt sem tudom, hogy hívták az illetőt, egyszer láttam, akkor még külsős voltam, amit tudok róla, Szalló mesélte. A főtulajdonos volt, lejött egy fél napra, aláírta a szerződést, s repült is tovább az esti géppel Bukarestből Indo­néziába, vagy hova. Szallóról azonban kiderült, szintén idealista volt egy kicsit, annyira, hogy korábban ötezer dollárt vett el a kábelszolgáltatótól, hogy fenntarthassa a stúdiót és a műsort, mert az erősen ráfizetéses volt. Nos, Szalló úgy gondolta, a stúdiót mégis meg kellene menteni, mert az Sepsiszentgyörgyön jelent már vala­mit. S úgy gondolta, kellene neki egy jó igazgató, aki képes kereskedelmi alapra he­lyezni az egészet, hogy önfenntartóvá válhasson. Hár­man jelentkeztünk a pályázatra, velem együtt Kalamár György és Ferencz Csaba. Annak rendje és módja szerint elkészített üzleti tervet kellett leadni, s az elképzelést, hogyan kívánjuk az átalakítást elvégezni. Lehívta Lányi Szabolcsot, értékelje ki az üzleti terveket, s ő mindenikünket berendelt szóbeli vizsgára. Nos, ő úgy találta, az enyém lenne a legjobb, s kaptam fél évet, hogy a létezőből önfenntartó kereskedelmi adást teremtsünk.

Próbaév
– Kemény év következett, mert dolgoztak vagy harmincan a stúdióban, akik közül húsztól kénytelen voltam megválni, mert rengeteg volt az üresjárat. Akkor kezdődött a gazdasági átalakítás, ami arra az egyszerű irányelvre épült, hogy amit nem vesznek meg a nézők, azt nem fogjuk készíteni. Két műsor változatlanul tovább ment, az egyik a Híradó. Naponta kétszer tíz perc. Azt minden körülmények közt össze kellett állítani, minden tanfolya­mon azt tanították, a nézők nyolcvan százaléka a híradó szerint választja ki, milyen csatornát néz. A helyi adást pedig azért nézik, mert az bemutatja, hogy az állomási hídon aznap koccanás történt két kocsi közt, s ott Jóska bácsi a szomszéd lépcsőházból eltörte a lábát.  A másik a Nézőpont maradt. Azt mondtam, minden műsorvezető köteles megkeresni a műsora költségvetésének eszközeit, aki nem képes rá, annak nincs műsora. És meghir­dettem: az STV-ben műsort lehet gyártani, aki arra pályázik, megkapja a technikát, pénzt azonban hozzá nem. Magyarán, ha heti fél­órás műsort akarsz csinálni, akkor előbb támogatókat keresel hozzá, ahányat akarsz, egy feltétellel: nem bántod a Híradó támogatóit, az tehát szent és sérthetetlen. Ha mondjuk az egészségügyi műsorod havi ötmillió lejbe kerül, abból fizeted a vágót és az operatőrt is, a technikát ingyen kapod. Félévi felfutási időt kaptál, ami alatt a stúdióhasználatért nem fizetsz semmit, utána a stúdiónak is jár. Azaz ha te egymilliót adsz havonta a vágónak, e­gyet az operatőrnek, felet a stúdiónak, s behozol húszmilliót, akkor a tizenhét és felet zsebre teheted. Ha viszont egymilliót hozol be, akkor másfelet a zsebedből fizetsz ki. Meg kell ál­lapodni a vágóval, operatőrrel, mennyi ideig dolgoznak neked ingyen, amíg bejáratod a rendszert, s felfuttatod az adásodat. Meglepő lehet, de végül havi tizenöt adásunk futott egy év után párhuzamosan, mert volt, aki ráhara­pott az ajánlatra. Úgy, hogy akadt vágó, akinek az általam folyósított jövedelme apró­pénz volt ahhoz képest, amit egy műsoron keresett. Konkurencia alakult ki. Mindenki Csurulya Árpival akart dolgozni, ő volt a leggyorsabb vágó. S én nem szóltam bele.

Műsorok
– A két Híradó és a Nézőpont mellett futott a sportműsor például. Csinta Samu oda jutott, hogy nagyobb reklámdíjat tudott szab­ni, mint a Híradó! Másfél millió lejt, míg a Híradóban az csak egymillióra rúgott. Volt továbbá egészségügyi műsorunk románul és magyarul, meg egy gazdasági, aztán az Utca hangja, amit Kudelász Nóbel készített, a járókelők véleményét kérte ki különféle aktuális témákról. Akkor a Mesekaláka, a Puki bácsié (László Károly). A Lapozgató külön történet, azt én tartottam el, Matekovics János ugyanis nem hozott be pénzt. Szallónak ez az egy kérése volt, hogy azt ne számoljuk fel, a pénteki sajtószemlét, ami azonban nem jövedelmezett, és operatőri szempontból sem volt eléggé jól megoldva. Én a Híradóban ötödször is visszaküldtem az operatőrt az utcára vágóképekért, ha nem voltam meg­elégedve azzal, amit hozott. Volt továbbá egy zenei műsora András Sándornak (Egy­veleg), ahol nyereményeket sorsoltak ki. Vele sokat veszekedtem, a tévében olyan nem szerepelhet, akinek nincs meg az érettségije. Végül leérettségizett az estiben. De adása népszerű volt, mert nyerni lehetett, nagymamák telefonáltak be, hogy egy konyhaszéket nyerjenek. Napi két és fél órás saját műsorunk volt. Még mi? Felsorolásszerűen csak a rovatok és munkatársaik: a magyar Híradóban Turoczki Emese, Bartók Emese, Debreczeni Hajnalka, Farkas Réka, Kiss Edit, Jani Kinga, később Demeter Virág Katalin és mások dolgoztak, a román Híradót Dumitru (Ticuţă) Ungureanu, Alina Bujancă, Geta Dudás, Simona Ancuţa készítette, Íz világ címmel gasztronómiai műsor Dobondi Le­hellel, környezetvédelmi Bardócz Szilárd­dal, a román Nézőpont Dumitru Ungurea­nuval, egészségügyi műsor Simona Ancu­ţával, Turoczki Emese szerkesztette az Ember és polgár leszek címűt, az Egyenleg gazda­sági műsor volt Kis Csillával, a Filmajánlót Dancs Árpád, később Tibodi Ferenc szerkesztette, Miénk itt a tér Jani Kingával, a rendőrségi műsor Ticuţă Ungureanué volt, Kvíz vetélkedő Matekoviccsal és Zsigmond Győzővel, Hitélet Tibodi Ferenccel, Csináld magad barkácsműsor Kudelász Nóbellel. Reggel ismételtünk, s egész nap reklám­műsor, Képújság ment. A napi két és fél óra kiadósnak számított, akkoriban a többi he­lyi adásnak csak tíz-húsz percre futotta. Valóságos vállalatként működött irányításom alatt, végül ötvenen is voltunk a bedolgozókkal együtt. Ment továbbá egy kulturális műso­runk is, és egy Színházi Magazin, amit Faza­kas Mihály szerkesztett Drazsé cím alatt.

Egy európai menedzseri vizsga
Erdély András gyakorlatilag igazgatói és főszerkesztői munkakört töltött be a Se­lectroniknál, s a tapasztalat érthető okokból megnövelte önbizalmát. Érdemes ennek kapcsán kis kitérőt tenni, mert ha áttételesen is, de ide tartozik, hogy tavaly román állampolgároknak pályázatot hirdettek meg egy brüsszeli tanfolyamra, ún. chief of compartment – intézményvezető – képzésre az uniós szervezetek számára, s arra neki volt bátorsága jelentkezni. Mi több, a vizsgán átmenő helyezést ért el, a hétszázhúsz jelentkezőből hatvanan értek el ötven pontnál többet, a helyek száma azonban csak huszonhárom volt.
– Teljesen angolul folyt minden. Bu­karestben egy teszten kellett részt venni, arra voltak kíváncsiak, hogy stresszhelyzetben, az idő nyomása alatt mennyire vagy képes helyesen és gyorsan reagálni. Fel­tettek bevezetésként egy mintát, hogy tudjuk, mire számíthatunk, nekem a 25 perc akkor nem volt elegendő. Meg tudtam oldani, a gazdasági jellegű kérdések például nem számítottak nehezeknek, hármas­szabállyal mindent ki lehetett számítani, de nem fértem bele az időbe. Se papír zsebkendőt, de még tollat sem engedtek bevinni, ők adták azt is. Abszolút korrekt próba! Szóval, azt mérték, tudsz-e gondolkodni, amikor pörög visszafelé az idő. Amikor láttad, hogy futsz ki az időből, a végét megtippelted. A 25 pontból tizenhetet tudtam megoldani, s akkor az utolsó hétnél mindenütt az a választ jelöltem ki, hátha eltalálom. Utána megküldték az eredményt, és egy kis táblázatot hozzá, lásd, miként pontoztak. Abban az is benne volt, melyik kérdésen mennyit gondolkodtam, s abból kiviláglott, az utolsó héten egyáltalában nem. Elismerték az érvényességét annak, amit eltaláltam, de látták, nem értem a végére. Vizsgálták tovább a nyelvtudást is, ha jobban tudok angolul, a hatvan pontot is elérhettem volna. Például kiválasztottak egy uniós határozatból egy többszörösen összetett mondatot és megkérdezték: na, mit jelent? Az uniós bikkfanyelvből kihámozni, ugye, mit is mond tulajdonképpen. Vagy szövegértés-vizsgálat. Megkérdezték például, amikor álmodsz, mire emlékszel jobban. Előbb elmagyarázták és leírták, négy­féle álom van, egyeseket színesben látsz, másokat nem, egyesekre emlékszel, másra nem stb. S akkor megkérdezték: melyik nem színesre emlékszik az ember? Ha nem tudtad rögzíteni az angol szöveget, megkereshetted a magyarázatban, de telt vele a idő. Tehát teljesíthető teszt volt, de azt mérték: amikor pörög az idő visszafelé, van-e kellő önfegyelmed ahhoz, hogy a választ megkeresd és megtaláld, méghozzá kellő gyorsasággal.

*

Visszatérve a Selectronik TV eme második folyamára, úgy vélem, az, hogy évekig fennmaradt, nem kis szakmai teljesítmény. E piaci elvek bevezetése azonban mennyire jelentett kiszolgáltatottságot, s mennyire ment az újságírói tárgyilagosság, a tájékoztatás kiegyensúlyozottságának rovására? A mai ember, néző, olvasó és hallgató a kereskedelmi tévéadások, a reklámpiacok szeszélyének kitett rádiók és nyomtatott sajtótermékek politikai befolyásoltságát is nemegyszer megtapasztalhatta, szakmabéliként is e kérdést firtattam a továbbiakban, mint arra még rátérünk. De egyedül reklámból megélni nem lehetett könnyű.
– A reklámpiac ezek szerint nem is volt olyan szűkmarkú.
– A reklámokat ingyen legyártottuk, azaz a technikai felszerelést ingyen használhatták a kollégák. A szerkesztőnek az volt a feladata, hogy a támogatókat megkeresse és megtalálja. De ahhoz olyan műsort kellett csinálnod, hogy támogatót találj rá. Ha gyen­ge volt a műsor, azt nem támogatták. Ilyen egyszerű.
A műsor mint árucikk versenyképessége szempontjából valóban egyszerűnek tűnik a dolog, de valójában nem az, mert a műsor árujellegén túl kulturális jellegű is, a művelődést pedig eltorzítja, ha áruként kezelik. Ez kiderül a folytatásból is, Erdély András őszintén szól a bonyodalmakról és dilemmákról. Mint tudják, mára a városnak nincsen helyi tévéadása, annak felszámolása hasonlóképpen tanulságos történet.