A berozsdásodott csuklók, térdek, ujjak és fájdalom hasogatta hátak, derekak, a merevedő ízületek áldozatai, a legkülönfélébb gyomorpanaszokban szenvedők jártak ide évszázadnál régebbi idők óta, s ezt most, hogy évtizedes zülléséből magához térőben a fürdőélet a településen, nem árt felemlegetni. Kalauzunk a múltba Sala János bácsi, a finommechanikus és hajdani mindenes, tősgyökeres helybeli, kivel e tekintetben nem sokan vetekedhetnek az Olt mente egyébként legfiatalabb helységében. Ennek múltja ugyanis narrátorunk életkorát nem sokkal haladja meg ― annál színpompásabb viszont és az emlék százlátó üvegének kombinációiban megejtőbb nem is lehetne. Sala bácsi különben édesapja örökébe lépett Málnásfürdőn, amikor munkába állt a század ötvenes éveiben. Idősb Sala János példájának külön passzust szentel a helytörténész rövid dolgozatában, hadd idézem kútfőmet:

,,A fürdőtelep állandó műszaki kezelője a Bányai János geológus munkálkodása idejével kezdően egy nagyra becsült, málnási származású magyar volt ― írja Zsigmond László ―, aki ifjúkorától munkása, gondozója, majd bérlője, azaz tulajdonosi hozzáállással kezelője volt több mint negyvenhat éven keresztül Málnásfürdő természeti kincseinek kiaknázásukban, felhasználásukban egyaránt. Kiváló fémtechnikai tudásával, Bányai geológustól eltanult ismereteivel nemcsak hogy minden probléma megoldására alkalmas volt, hanem mindenkor készen is állt. Sala János bácsi fúratta és tette közkinccsé a Mioara-forrást, mely az Ilonka-forrás mellett csörgedezve, azonos vegyi összetétellel segít a betegek gyógyításában. Neki köszönhető a máig használt Viktória-, valamint a Központi forrás, a felszínre tört erecskék csövekbe, kútjaik betongyűrűbe foglalása." Eme, utókornak szánt értékelés elevenedik meg a fiú, ma szintén nyugdíjaskorú ifjabb Sala János emlékeiben.

Egy iparosdinasztia

― Nagyapám Krizbáról való, őt is, édesapámat is a brassói evangélikus templomban keresztelték. Nagyapám Kommandón volt mozdonyvezető a vicinális mozdonyon, onnan Papolcra költözött bé, s onnan ide édesapámhoz, aki akkor már 1916-tól vagy ’18-tól a szondafúrókhoz lépett be, és a geológusok mellett dolgozott. Nagyapám künn is lakott a szondáknál, ahol a szénsavat felszínre hozzák, és ahol a Mária-vizet töltötték külföldnek.

Málnásfürdő rendkívüli kincse a természetes szénsav, melyet innen évtizedekig acéltartályokba préselve szállítottak a legkülönfélébb megrendelőknek.

— Mikor valaki telefonált, küldte a tubusokat Désre, Máramarosba vagy Gyergyóba, ahova kérték. Abból csinálták a szódavizet. A szondából bejön a nyomás ide, itt kompresszor van, az felsűríti, s a tubusba belenyomja. Nem cseppfolyós, de hűteni kell, jégveremben tartották a mai borvíztöltöde telkén. Abban az időben a szénsavnál nem dolgozott csak vagy öt-hat ember.

Idősb Sala János 1944-ben, amikor feloszlott a Radiána Rt., megvette a szénsavsűrítő gépet és a telket, amit fia visszaigényelt. A gépmatuzsálem különben világ csodájára ma is működik, a Kovászna Gyöngye cég üzemelteti, és alighanem a kommandói kisvasúthoz vagy a csernátoni múzeum tárgyaihoz fogható ipartörténeti értéke a megyének. 1896-ban szerelték fel, és Röck Szilárd budapesti gyárából származik, a helytörténész szerint ,,Európa egyedüli természetes szénsavtöltő-palackozó üzemének" e büszkesége. A riporter állítja — a mai tulajdonosok jóvoltából megtekinthette a gépet munka közben —, érdemes lett volna filmre venni Kicsi mérnök úr műszaki elragadtatását és arcjátékát, miközben az egész termet betöltő elmés szerkezet működését magyarázta a látogatónak. Az áttételek, lendkerekek, hajtószíjak, meghajtók, tengelyek összefüggései iskolapéldaként áttekinthetőek — oktatásra alkalmas, valóságos technikatörténeti szemléltetőeszköz a szénsavsűrítő.

Fürdőélet hajdanán

Sala bácsi emlékei egy drámai hangsúlyú eseménnyel kezdődnek: 1944 őszén a kevés, állandóan itt lakó közé tartozó családnak menekülnie kellett.

— Hatéves voltam, de jobban emlékszem az akkori időkre, mint a tegnapelőttre. Vonattal mentünk, jött az állomásfőnök, azt mondta, itt lesz az ütközet. A bolthajtásos vashidat az Olton fel is robbantották. Béállott egy német tank az udvarra. Vagy három család bépakolt két vagonba, s elmentünk. Vas megyében laktunk, Őrihodoson. Mikor 1946-ban visszajöttünk, lakó volt a házunkban. Se lovat, se szekeret, semmit nem találtunk. A zongora el volt vive, mindent elduvasztottak. Az oroszok a sétány fenyősorát kivágták, hogy hidat építsenek az Olton. Aki a házunkat elfoglalta, azt kérdezte, mit keresünk ottan, mert az az övé. Kivettük a papírokat, egy más bűncselekmény is terhelte az illetőt. Édesapám mégis annyiban hagyta a harcot, mert jött az államosítás, mindent elvettek. Utána lement a bányába főgépésznek, ott dolgozott végig. Aztán befogadott minket Bozgán úr, a vendéglős az Erzsébet villába. Megörököltük a keresztanyám házát. Én elvégeztem Marosfőn a finommechanikát, és amikor Craiovára akartak helyezni az Electropreciziába, édesapám felvetetett a bányába, onnan kerültem a kisipari szövetkezethez.

Sala bácsi több vállalatnál dolgozott, de végig Málnásfürdőn lakott, és azt állítja, a háború után jobban állt a fürdő, mint ma:

— Mert mindent meg lehetett indítani, minden a helyén volt. Ahol a Victoria borvíz van, ott épület volt, és benne négykádas meleg vizes fürdő. A szénsavas vizet szerpentinnel (csőkígyóval) melegítették, mert direktbe nem melegíthető, akkor megpirosodik, és kimegy az erő belőle. Öntvénykádak voltak, bennük farostély és alatta a szerpentin. A vizet fokolóval mérték, ahány fokot rendelt az orvos, annyinak kellett lennie. Másokat gyomorbántalmakkal, májjal kezeltek. Üveggel a kezükben járták végig a forrásokat a három sétányon. Ivókúra, pontosan megadott adagokban. Lé­tezett egy hideg fürdő deszkával kibélelve. Körben kabinok. Harmincnyolc. A mórföldet (gyógyiszap), amivel pakolást csináltak, egy tehénszekér hordta elé a fürdőbázishoz.

Mára ezeknek hírmondója is alig akad, de ez témaként már lerágott csont. Itt most csak azt jegyeznők meg, hogy Sala bácsi szerint a sebtében és felületesen bekerített telek és az üres medence életveszély hordozója, aki abba beleesik, belecsúszik, ,,egyet szíp, le se ér a fenekére, és már meghalt". Hasonló tragédiának volt már okozója az elhanyagolt, kifosztott romos fürdő — bár bekerítésére kellene valakinek gondja legyen.

Gyógykezelés a századfordulón és később

Birtokunkban még egy értékes beszámoló az osztrák—magyar monarchiabeli fürdőéletről, a helytörténésznek mesélte barátja és valamikori fürdőorvosa, dr. Szépp Ferenc. ,,...az akkori meleg fürdőt nyolc káddal hozták létre Ötvös Pál úrék. Két kabin egy ma ismeretlen (nem használatos) szerepet töltött be a gyógykezelésben. Az első üres volt, abba a beteg beállt, és ajtaját becsukta. A kezelő forró gőzt engedett egy csövön a kabinba, amit a beteg addig lélegzett be, amíg beleizzadt. Ez tarthatott hat-tíz percig, ahogy a beteg bírta. Innen a beteg a fürdőkádas kabinba ment, és folytatta a kezelést. A meghatározott hőfokú meleg borvíz dúsítva volt a meleg fürdő körüli talajból szedett fekete, ún. mórfölddel, melyet szintén felmelegítve elegyítettek a kád fürdővizével. Ebbe belefektették a beteget, és a kezelő által meghatározott ideig mozdulatlanul kellett benne feküdnie. Ezt a fürdőt aztán zuhanyozás után egy tiszta borvizes kádban folytatta a beteg megszabott ideig. Minden tiszta és meleg vizes kád alja lécráccsal volt ellátva, arra feküdt a beteg. A rács alatt pedig a lábak körül egy szénsavval töltött fémpalack feküdt. A beteg vagy kezelője kibiztosította a palackot, és belőle a kiáramló szénsav a mozdulatlanul fekvő páciens testére apró buborékokat rakott. A dúsított fürdő áldásos gyógyhatású volt." A helytörténész szerint e természetes gyógymód csodákat művelt, és a mai gyógyszeres kezelésnél sokszor hatásosabb volt.

Sala bácsi is úgy tudja, a beteg testét ,,csípte" a borvíz és a szánsavas fürdő, nagy népszerűségnek örvendett e kezelésmód. Ő még a szemvízforrásra is emlékszik, mely mára elapadt, szembajra használták, ,,vattával áztatták a szemüket azok, akiknek csipázott".

— Mikor volt itt a legszebb az élet, Sala bácsi?

— Mikor még a textilgyár zenekara járt ide ki. Fúvószenekar adott térzenét a zenepavilonban, amely akkor még állt. Magyar időben vonószenekar is járt ki nyáron, reggeltől estig zenéltek, és akkor bé a Kásás vendéglőbe! Később, a textilgyáriak idején is szép volt, mert a fürdő működött, rendben volt a kicsi kazán, hat kád fejjel, négy alul, pénzjövedelme volt a fürdőnek, a villákban nem fértek el az emberek, magánházaknál kellett megszállniuk... Egész Alcsík ide járt minden szombaton, annyi volt a nép, hogy sorba állva várakoztak.

Nos, a sorban állásról valóban felismerjük a korszakot, de ez a fürdő akkori népszerűségéből nem von le semmit.