A Selectronik esetében tehát az igazi kérdés az, miért is számolódott fel. Folytatjuk Erdély András menedzseri beszámolóját az adás történetéről. A korábbiakban a szerkesztő elmondotta, hogy a vállalkozás anyagi függetlenségéről a reklámbevételeknek kellett volna gondoskodniuk, méghozzá úgy, hogy minden műsorvezető-rovatvezető maga kereste meg a potenciális ügyfeleket. Ezek megválasztásában egyetlen korlátot szabott a szerkesztőség: a Híradó támogatóihoz nem volt szabad fordulni, azok „szentek voltak, és sérthetetlenek”, a kistérségi tévét ugyanis „a helyi érdekű értesüléseket közvetítő hírműsor élteti”.

Pénz és idő
– Említetted, hogy egyes szerkesztők, munkatársak kimondottan jól kerestek, a korabeli sajtójövedelmekhez képest (rádió, újságok) különösen. Túl voltunk már a kilencvenes évek elejének tiszavirág-életű jólétén, túl a későbbi, a hiperinflációs gazdasági válságon, egy viszonylagos prosperitás indult be, és tartott az uniós csatlakozás utáni első év végéig, ti mintha azt nyergeltétek volna meg. Az újságoknál dolgozó sorstársaknál jobban ment nektek?
– Egyeseknek igen. 2000-ben havi százötven milliót fordítottunk a fenntartásra, annyi volt a kiadás, tehát legalább annyit kellett beszedni. Ez óriási összegnek számított akkor. Tehát ha ennyi reklámjövedelmet kasszíroztunk, akkor jöttünk ki nullára. Az adás fenntartásához villanyszámlát kellett fizetni, telefonszámlákat – mindenkiét a stúdió állta –, az autót stb. Reklámügynökeink a Híradót táplálták, az egyes műsorok bevételeiről maguk a szerkesztők gondoskodtak.
– A többiek jövedelmeit nem is tartottad számon?
– Engem nem is érdekelt. Örvendtem, hogy tőlem nem kértek többet. A fizetések olyan havi két és fél-hárommilliósak voltak, de akadt szerkesztő, aki 14–15 milliót keresett, s műsor, mely a stúdióval vetekedett. Örvendtem, hogy az embereknek jól megy. Ennek tulajdonítom, hogy egyáltalán működött. Belső konkurencia bontakozott ki, emlékszem, versengtek a vágókért. Vasárnapra nem kaptál helyet, ha szerdán nem iratkoztál fel idejében. A szponzortörvény? Lehet, a kezünkre játszott, meglehet, hogy az ismeretségek is megtették a magukét, de főleg azért támogattak, mert az emberek nézték az adást, és érdemes volt hirdetni benne. Feltétlenül szerepet játszott az említett gazdasági prosperitás. Egy adott ponton azonban fő gondom az volt, Csinta Samut, Kudelász Nóbelt stb. kordában tudjam tartani, hogy saját támogatómat megóvjam tőlük. Aláírattam velük egy szerződést, hogy nem bántják a Híradó támaszait. És belátták, ha az nincs, vagy ha gyenge, akkor elveszítjük nézőinket. Ezért mindent belenyomtunk abba, hogy az színvonalas, naprakész legyen, kiegyensúlyozott, és pontos időben induljon. Nem tudom, hányszor támadt abból botrány, hogy azt mondtam: ha nincs meg a legalább öt hír, nem adjuk le, de este hat harminckor adásba kell mennie, ha ránk szakad az ég, akkor is. Mert a néző nem vár, ott a távirányító a kezében, és átkapcsol egy más csatornára.
– Ki tudtátok használni szakmai előnyötöket, az újságok csak másnap hozhatták le az aznapi hírt?
– Ha késtünk, elengedtük négy hírrel, de az ismétlésre betettük az ötödiket is. Én 1999 és 2001 között dolgoztam ott, tehát három évig. Legnagyobb teljesítményünk a Szent György Napok közvetítése volt. A Duna TV akkor még támogatta a városnapokat, s amikor feljöttek a színházhoz, és látták, mivel adunk napi tizenkét órás élő adást, azt mondták, nem vagyunk épeszűek, hogy ilyesmire vállalkozni mertünk. Egy technikai példa: hét kameránk volt, de a keverő csak négyet tudott fogadni, ezért három bemenetre két-két kamerát kapcsoltunk rá. Egy kamera az esketőteremben volt felállítva, Emesével, a bemondóval egy kamerát felküldtünk a toronyba, s amikor a többiekkel baj volt, átkapcsoltunk oda, és adtuk a nagytotált, s közben megvizsgáltuk, miért nincs a másiknál hang, miért hiányzik a kép stb.  Előfordult, hogy ment egy kamera a színpadról, volt egy mozgó másik, jött egy bemondói beolvasás, s közben tiszta zuhogó élő egyenesben nyomtuk az adást, én átkapcsoltam az egyesre, és beállítottam Emesét, hogy a fehér egyensúly meglegyen, de vezényeltem a másik hármat is, s odaszóltam Tibodi Ferencnek, aki a fix kamerát kezelte, hogy szűkítsen a képen, állítson fehér egyensúlyt – mindeközben az adás ment –, akkor átkapcsoltam, s Mesike bemondta a hírt. Ráadásul, ha a programpontok csúsztak, s mi azt később tudtuk meg, akkor átszóltam Mesinek a fülhallgatón: a bogdándi kórus nem lép fel, helyette a délelőtti tenisz­összefoglalót adjuk a tánc után. „S akkor mit mondjak?” „Ezt: Három, kettő, egy, mehet!” Mesike mosolygott, és bemondta. Mikor ezt a dunások végignézték, elhűltek, és beültek a kocsmába.

A szakma erkölcse
Két dologra kellett még kitérnünk, a megszűnés körülményei és a tanulságok taglalása mellett azt firtattam, milyen szerkesztői erkölcsiség vezérelte szakmailag és emberileg ezt a hirtelen összeverbuválódott tévéalapító társaságot, mennyire voltak kiszolgáltatva a politikai-adminisztratív nyomásnak, mely minden ilyen jellegű helyi nyilvánosságteremtési kísérletet gúzsba is köthet. Közben a másodlagos jövedelmi forrásokra is fény derült. Erdély András úgy látja, ők összetett, ellentmondásos feladatra vállalkoztak: egy kereskedelmi adással a közszolgálatiság éthoszát is felkarolták, illetve megkíséreltek ennek az elvárásnak is megfelelni, ámbátor elismeri, hogy az üzleti alapú közszolgálatiság amúgy fából vaskarika lenne.
– Mi tisztán kereskedelmi tévé voltunk, s ennek megfizettük az árát. Ebben különböztünk a ma is működő székelyföldi helyi tévék egy részétől, érzésem szerint fajsúlybeli különbség is volt egyik-másikkal összehasonlítva. No, de nem kívánok ítéletet mondani fölöttük. Tény, minket nem babusgatott a polgármesteri hivatal, mi nem dicsértük a polgármestert, a tanácsot csak azért, hogy több legyen a bevételünk. Me­rem állítani, hogy független tévé voltunk. Kereskedelmi közszolgálatiság? Fából vaskarika? Igen, ezek a kereskedelmi-közszolgálati tévék  előbb-utóbb csődbe mennek, mert ha túl sok közszolgálati érdeket vállalsz, az elviszi a pénzt. A közszolgálatiság nem hoz támogatót, ezért nem reklámbevételekből szokták pénzelni.  Mi közszolgálatiak akartunk lenni, csak nem találtunk hozzá kellő támaszt.
– Lássuk a részleteket...
– Amúgy ahol nagyobb kábelhálózat létezik, annak simán el kell tudnia tartani egy kisebb tévét. Két másik jövedelemforrásunkról még nem szóltam. Az egyik a Se­lectronik amerikai  felvásárlója volt. Meg­alkudtunk vele. Azt mondtuk, rendben, mi megélünk magunk, de járuljon hozzá ő is, ahogy az Eurosportnak fizet 25 centet, úgy folyósítson nekünk is 14 centet előfizetőnként. Szóval, megvette az adást. Fix jövedelmet jelentett, óriási dolog volt. Egy év után ugyanis visszajött, és elcsodálkozott: „Megvan a stúdió?”  Nem hitt a szemének. „Még éltek 12 ezer előfizető mellett?” Láttuk, nagyot nőttünk a szemében. Bele­ment, hogy megkapjuk a 12 centet, idővel talán meg is növelte 14-re. Másik fix bevételünk a helyi tanácstól jött: a havi ülések közvetítési díjaként húszmillió lej. Nos, erről talán le kellett volna mondanunk. Annyi botrány lett, több volt belőle a kár, mint a haszon. Megvádoltak azzal, a tanács támogat minket, holott egy szolgáltatást fizetett csupán ki. M. képviselő hétfőn azzal kezdte a frakcióülést Bukarestben, hogy bűnjelként felmutatta: íme, mit hozott  le a Nézőpont rovat a „helyi RMDSZ által támogatott” adásban! Csapó József doktor a maga autonómiastatútumával akkor történetesen nem volt túl népszerű RMDSZ-körökben ugyebár, viszont a nézőt mi sem érdekelte jobban. És állandóan cirkuszoltak. Pedig Albert Álmos polgármester belátta a Nézőpont kapcsán, hogy igaz ugyan, őt ott bírálják, de olyan fórumot nyújt neki, ahol elmondhatja a saját véleményét, számára tehát megéri úgymond támogatni minket. Mikor számon kérték, miért nem aszfaltoztatja le a Borvíz utcát, kifejthette, a város költségvetéséből mire futja, mire nem. És így tovább. Erről jut eszembe: ellendrukkerek azért voltak másutt is. Én még tanítottam az adás beindultakor, s a kollégák a tanáriban arra fogadtak, hányadik adást – a másodikat?, a hatodikat? – érem meg anélkül, hogy valamelyik megbuktatott tanítványom az élő adásban el ne küldjön melegebb égtájakra. A betelefonálást nem szűrtük, ott élő adásban minden bement. Nos, 528 adást ért meg a Nézőpont, s egyszer sem történt ez meg velem.

Ha a kamera elromlik
– A gondok  viszont azzal kezdődtek, hogy mi a havi 150 milliót gond nélkül meg tudtuk ugyan keresni, fejlesztésre azonban már nem futotta. Egyik hónapról a másikra megéltünk, de a felszerelést felújítani nem tudtuk. Kameráink a tízezredik órai használaton is túl voltak, amikor egy olyan kamera élettartama kétezer óra volt. Kezdtek tönkremenni. Szalló László vett ugyan egy digitális kamerát, ami nyolcvanmillióba került. Őrült sok pénz! De látszott, hogy hosszabb távon a dolog nem fog menni. Egykorúak voltak a kamerák, ha beadják a kulcsot, világos volt, másnap a boltot bezárhatjuk. Akkor próbáltam meg kialkudni a  várossal, hogy fizessék meg a Szent György Napok közvetítését. Mi azt ingyen végeztük, holott a felszerelés kopott, elhasználódott. Emlékszem, a hangosítóknak fizetett a város ötezer dollárt, nekünk azonban egy vasat sem. Azzal érveltem, a tévéközvetítés kétszer annyiba kerül, mint a hangosítás, adjanak nekünk tízezer dollárt, lemondunk a húszmillióról is cserébe. Folyósítsa a Szent György Alapít­vány, ne közpénz legyen. A mi adásunkat az egész város nézte, a posta kábelhálózata is átvette, a román nézőket sem diszkrimináltuk. Egyetlen kamera évi biztosítása 760 dollárba került. Nem állíthatsz fel a tömeg közepén a szabad ég alá egy kamerát biztosítás nélkül! És leírtam nekik, hogy e pénzből minden évben veszek egy új kamerát, négy év alatt négy digitális kamerát szereztem volna be a négy operatőrnek. S mindenikre felírtuk volna, kié, mert az egyetlen digitálisat mindenki használta. „Erre a fára leszel felakasztva, ha nem vigyázol rá!” Az operatőrt is serkentette volna, ha tudja, csúcstechnikát hordoz a vállán. Nos, a tanács olyan részletes költségvetést kért be tőlem, hogy egyik tanácstag szerint a színháztól sem kértek soha olyat. Mire, mit fizetünk, és miért annyit. És nem tudtam velük megegyezni. No rendben van, mondtam, felállok és elmegyek, ha csak az én személyem az akadály, mert úgy tűnt, velem elégedetlenek, mégpedig azért, mert nem tudnak befolyásolni. Adott ponton hihetetlen nyomás nehezedett rám. Egyedül Markó Béla nem hívott fel számon kérően, hogy mi hangzott el az adásban. Én mindig azt feleltem: éppen azért nézik az emberek, mert erről is szó volt, ez is bement! S kifejtettem: mi nem tartozunk senkihez, annak ellenére, hogy a tanács tévéjének tartanak. No de a technikai csőd közeledett, úgy gondoltam, kár lenne, ha a tévé rámenne arra, hogy nekem nem hajlandóak pénzt adni, tehát lemondtam. De, mint kiderült, ezzel sem sikerült megmentenem.