Hiszen ki ne vágyna szabadságra? Akarva-akaratlan fellazulnak ilyenkor a családi kötelékek, de azok is, amelyek a felnevelő falusi iskolákhoz fűzték őket. Az életkorukkal – már nem gyermekek, de még odébb az igazi ifjúkor is – járó új lehetőségek nyílnak meg előttük, illetve jelentkeznek számukra. Nehéz ellenállni ezeknek, ugyanis mindent ki akar próbálni az ifjú. Bölcs tanácsokat, úgymond kipróbált recepteket sem igen fogad el, még a hozzá közel álló felnőttektől sem. Pedig mind a család, mind a felnevelő iskola jó esetben azonos célt követ: az ifjú testi-lelki meg szellemi épülését igyekszik előmozdí­tani. Gyakorta vágyai beteljesülését szeretné látni gyermekében a szülő, növendékében a nevelő és oktató, s akárcsak a jó kertész a tavasz gyönge palántáit, óvják a zord környezeti ártalmaktól, nemkülönben a go­nosz kísértéseitől. Vagy hogy más, bibliai eredetű pél­dázatot mondjak, őrzik és gondját viselik, mint ahogy a jó pásztor teszi a nyájával. Mert tudják, hogy az ember könnyen lehet vagy áldozata, vagy éppen társa a gonosznak.
Pedig nem érdemes és nem is lehet, úgy vélem, a szabadságot vakon követni. Már csak abból kiindulva sem, hogy az ember a tér és idő korlátai között él. Nem hiába figyelmeztettek már a középkori szerzetesek, hogy okosan gazdálkodj az idővel. Minthogy az egyes ember számára véges, vagyis korlátolt a személyes életidő, nem érdemes bármire fordítani azt. A jóra viszont feltétel nélkül fordíthatni. Persze, mivel az ember nem egymagában él a világban, hanem közösségben, be kell látnia, hogy a saját maga javát igazából akkor szolgálja, ha ezzel nem tesz rosszat a másik embernek. Ugyanígy szabadsága is addig terjed, amíg társa szabadságát nem korlátozza. Ha a saját maga javát, illetve szabadságát úgy éri el valaki, hogy ezáltal a közjó és a közösség szabadsága ellen vét, akkor bizony ezek a cselekedetei nem tekinthetők értéknek, következésképp nem is méltóak követésre...
Azt gondolom, hogy ha nehéz és nem is mindig kellemes szabályokhoz igazodni, kötelező „leckéket” megtanulni, de a jó példát s a jó példaképeket leg­alább követni érdemes. Biztos vagyok benne, hogy ki-ki talál ilyet családjában és nemzetségében vagy a faluközösségben, a kortársak között vagy éppenség­gel történelmi örökségünkben. Ha vázolni kellene számukra egy jó példaképet, fontos lenne kiemelni a következőket: az a jó példakép, aki nemcsak a saját maga, de mások érdekeit is szem előtt tartja döntéseiben és cselekedeteiben, aki nem részrehajló, se nem képmutató, aki azt mondja, amit gondol, s ez tetteiben is megnyilvánul. Aki ilyen embert választ példaképül, s olyan barátokkal veszi körül magát, akik nemcsak a saját sikerüknek képesek örülni, ha­nem társaik előmenetelének is, akkor bizonyára könnyebben veszik a mai útra kelők a felmerülő nehézségeket is.
Nem szabad elhallgatnia a mai felnőttnek, hogy napjainkban nagyon sok álapostol jár köztünk, akik nagy sikereket, gyors meggazdagodást és boldogságot ígérnek annak, aki meghallgatja őket, ifjúnak és idősnek – s esetleg még anyagilag is meghálálja ezt nekik! –, éppen ezért én egy igazitól, Pál apostoltól idéznék, aki arra tanított, hogy „semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kivá­lóbbnak. Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is.” (Filippieknek, 2.)
A mai szabad világ viszonyai megengedik, hogy ki-ki nekivágjon – akár egészen fiatalon is – a nagyvi­lágnak. Jól meghatározott céllal, vagy csak úgy, az ismeretlen kedvéért, mivel vágyik, főleg az ifjú ember, a szabadságra, s így könnyen, esetenként időnap előtt elengedi édesanyja vagy édesapja kezét, kiszakad a felnevelő faluközösségből. A nagyvilágon, ha lesz is számára hely, jó, ha nem feledi soha, hogy szü­lőhazájának csak azt a földet tarthatja, amely útra indította...