A Sepsiszentgyörgy Székelyföld kulturális fővárosa rendezvénysorozathoz kapcsolódva Otthon a kultúrában – a kultúra otthonában címmel interjúsorozatot indítunk közösen a sepsiszentgyörgyi önkormányzat városimázs irodájával, amelynek során a megyeszékhely kulturális életét meghatározó személyiségeket kérdezünk művészi hitvallásukról, alkotói világukról, sepsiszentgyörgyi kötődéseikről.
A következő interjúalanyt mindig az épp kérdezett alkotó nevezi meg, így várhatóan érdekes térképe rajzolódik ki a sepsiszentgyörgyi művelődési életnek. A Tamási Áron Színháznak vitathatatlan szerepe van abban, hogy Sepsiszentgyörgy Székelyföld kulturális fővárosaként határozhatja meg magát. Bocsárdi László 1995 óta főrendezője, 2005 óta pedig igazgatója a sepsiszentgyörgyi színháznak. Az UNITER- és Jászai Mari-díjas rendezővel a színház szerepéről, a közönség neveléséről, az alkotás kockázatáról beszélgettünk.
– Eredetileg vegyészmérnöknek tanult, de már diákkorában közel került a színház világához. Melyik volt az a sorsdöntő pillanat, amikor a kémia helyett a színház győzött?
– Egyetemistaként a véletlen folytán lettem amatőr színjátszó. Gyergyószentmiklóson, a színházi kísérletezés első hat évében mérnökként léteztem. A színházcsinálás egyfajta tiltakozás volt az ellen, ami akkor minket körülvett. Ösztönösen kezdtem kialakítani egy sajátos színházi nyelvet, de eszembe sem jutott, hogy színházi ember vagyok. Még akkor sem gondoltam erre, amikor Tompa Gábor 1988-ban, látva az elhíresült Vérnász című előadásomat, meghívott rendezni Kolozsvárra. Amikor kilencvenben felhívott, hogy rendezőosztályt indít, és szeretné, ha felvételiznék, nagyon éles döntés elé állított. Éppen megszületett a fiam. Az amatőr Figura együttest akkortájt sikerült államilag támogatott, hivatalos színházzá alakítanunk. Rengeteg volt a tennivaló. Akkor vált egyértelművé, hogy ez a számomra kijelölt út.
– Kiket tart mestereinek?
– A Tompa Gábor által létrehozott színházi előadások voltak azok, amelyeket érvényesnek, megrázónak éreztem a nyolcvanas években. Harag György-előadást élőben nem láttam, mégis sok szempontból őt érzem mesteremnek. Jóval később, az utóbbi években Michael Thalheimer művészete volt rám nagy hatással. Az ő egyik munkáját a sepsiszentgyörgyi nézők is láthatták 2009-ben, az első Reflex Fesztiválon.
Elsősorban művészet
– A színház nemzeti jellegének és nyelvápoló szerepének fontossága ’89 előtt tökéletesen indokolt volt. Ez nyilvánvalóan változott, ma mi a szerepe a színháznak?
– A színház elsősorban művészet, és mint ilyen, azokat vonzza, akiknek erre igényük van. A művészetek, sajnos, csak egy szűkebb réteget vonzanak. Ennek oka elsősorban az oktatás mai állapotával függ össze. A tanárok többsége nem tartja fontosnak diákjainak lelki épülését. Az olvasás, a komolyzene, a színház az örömszerzés csodálatos, ősi lehetősége. Ugyanúgy, mint a szerelem vagy a természet szépségében való gyönyörködés, a művészet élvezése is olyasmi, ami miatt értelme volt a világra jönnünk. Az emberi élet értelmét az élmények sokasága, de főleg minősége jelenti. A színház ilyen értelemben kiemelt fontosságú. A jó előadás képes a nézőt a gyönyörű álomhoz hasonló, boldog állapotba juttatni. Akiben az erre való képességet idejében nem ébresztik fel, azt megbocsáthatatlan módon meglopják. A színház nyújtotta élményhez nyilván az is hozzájárul, hogy az előadásban elhangzó szövegeket a színészek magyarul mondják el, hiszen ez a nyelv áll a legközelebb a lelkünkhöz. Ilyen értelemben, bármennyire vizuális színházról legyen is szó, az anyanyelvünkön való megszólalás ma is – ugyanúgy, mint a sokak által visszasírt múlt rendszer színházában – elmélyíti a befogadói élményt. Amióta színházcsinálásra adtam a fejem, elszántan arra törekszem, hogy jó színházzal fertőzzem meg a környezetemet. Sok esetben ez konfliktusos helyzetekbe sodort, fejemre olvasták, hogy miért nem inkább a szórakoztatásra törekszem, mert erre van az embereknek szükségük. Kitartottam és kitartok amellett, hogy a nézőt hozzá lehet szoktatni az értékeshez. A jó színház nyújtotta élmény összetettebb, jóval mélyebb, mert amellett, hogy szórakoztatni képes, önbecsülésünket is növelni tudja.
– Sokat változott a szentgyörgyi közönség az elmúlt közel két évtized alatt…
– Rendkívül sokat, úgy gondolom, hogy ebben a pillanatban az erdélyi magyar városok közül Kolozsvár után Sepsiszentgyörgynek van igazán nyitott, értő közönsége. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy lépésről lépésre ki tudott épülni egy ütőképes társulat, amely az itt megforduló értékes rendezőkkel találkozva, számos emlékezetes előadás megszületését eredményezte. Mindehhez hangsúlyosan hozzájárult az is, hogy a helyi sajtó már az indulástól társunkul szegődött, és felelősen, értő módon felkarolta ügyünket, a fenntartó hatóságok pedig, sokszor értetlenkedve bár, de hathatós támogatókká váltak. Így születhetett meg a Reflex biennále, nemcsak Székelyföld, hanem az egész magyar nyelvterület színházi életének egyik legfontosabb rendezvénye, ahol bemutathattuk Európa számos, színházi értelemben úttörő irányzatát. A szentgyörgyi közönség ezen a nem könnyen emészthető előadásokat is felsorakoztató rendezvényen jelesre vizsgázott.
A jó színház csodát hoz létre
– Bocsárdi László szerint milyen a jó színház?
– A jó színház bizonyos fajta értelemben csodát hoz létre. Régebben ezt katarzisnak nevezték. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, hogy igazi színházi esemény esetében a nézők úgy érzik, mintha angyal látogatta volna meg őket: egy másik dimenzió észlelését tapasztalják meg. Egyszerre tud lelki és érzéki élményt nyújtani, ami miatt sok nézőben függőségi viszony alakul ki. Engem olyan típusú előadás tud megrendíteni, amely egyben új színházi nyelven fogalmaz. Azért izgalmas az, amit kortárs színháznak nevezünk, mert a mai érzékenységet célozva próbál újfajta varázslatot létrehozni, és ilyenformán lehetőségem lesz kívülről látni saját életemet olyan összefüggésben, amely tegnap még nem volt érvényes.
– Az alkotó embernek az egyik legkényesebb kérdés a megújulás. Ma mi foglalkoztatja rendezőként?
– A tíz évvel ezelőtti előadásaimban sokkal kerekebbnek, összefüggőbbnek láttattam a világot. Az előadásaimnak a befejezését valamilyenfajta elvágyódás kifejeződése jellemezte. Most sokkal szétesőbbnek, párhuzamosabbnak és ugyanakkor végtelenítettnek tűnnek az események. Küszködöm azzal, hogy a történések esetlegességét érzékeltessem, azt tapasztalom, hogy a művészet összekeveredik a hétköznapisággal. Jó ideje posztdramatikus színházat emlegetnek, ami azt jelenti, hogy az eddig érvényes klasszikus mesélési technikák nem tudják már visszaadni a mai világ élményét. Egy sor olyan színházi produkció jelent meg, amelyben máshová teszik a hangsúlyt, és a régi színházi formákat vágyó nézőket igencsak meglepik. Ilyen például a Rimini Protokoll együttes, amelynek Radio Müezzin című produkcióját a legutóbbi Reflex Fesztiválon láthatták a sepsiszentgyörgyiek. Nem voltak színészek az előadásban, mégis színházi élményt nyújtott. Az alkotó, ha elég érzékeny és nyitott tud maradni, akkor szükségét érzi a kísérletezésnek, az állandó kockáztatásnak. Műalkotás csak úgy jöhet létre, ha az ember kockáztat. Ha úgy tud látni, ahogy a tegnap még nem látott, ha valami olyasmit képes csinálni, amit a tegnap még nem tudott, akkor van esélye a továbblépésre, különben nem.
Az energiarobbanás megfelelő helyszíne
– Mennyire fontos a hely, ahol alkot?
– Fontos, hogy Sepsiszentgyörgyön dolgozom, mert úgy érzem, hogy az itteni közönséggel sikerült hosszú távon párbeszédet kialakítanom. Ez a városka, egyrészt amiatt, hogy itt a kultúrának komoly előzményei vannak, másrészt annak köszönhetően, hogy rendkívül aktív fiatalsággal rendelkező, fejlődni akaró közösségről van szó, megfelelő helyszíne a pozitív értelemben vett provokációnak, az energiarobbanásnak. Itt táptalaja és erős felhajtóereje van a művészetnek. Amikor idejöttem, a kaposvári és a Piatra Neamţ-i példa lebegett előttem. Mindkét városka a múlt rendszerben rendkívül fontos színházi életnek adott helyet, odavonzva ezáltal számos fővárosi nézőt is, akik több száz kilométert utaztak, hogy korszakalkotó színházi eseményeknek lehessenek tanúi. Úgy éreztem mindig, hogy Sepsiszentgyörgy is erős színházi központtá tud fejlődni. Az a tény, hogy a szentgyörgyi színházat ma együtt emlegetik a kolozsvári színházzal, amelynek a költségvetése háromszorosa a mienknek, igazolni látszik elképzeléseimet.
TUROCZKI EMESE
A hang és szó évében
– Milyen könyvet olvas jelenleg?
– Szakmámból kifolyólag folyamatosan szépirodalmat is olvasok, jelen pillanatban például, A Tótékra készülve, Örkény István írásait. Van egy szerző, Simone Weil, akinek évek óta folyamatosan olvasom a műveit.
– Ha túl erős a mindennapok zaja, milyen zenével csendesítené el, ha pedig energiára van szüksége, akkor milyen muzsikából tud meríteni?
– Bach zenéje megnyugtat és erőt ad, segít abban, hogy folytatni tudjam dolgaimat.
– Melyik a kedvenc sepsiszentgyörgyi helye?
– A legkedvesebb hely számomra a színház, de fontos minden, ami zöld, és ahol biciklizhetek. Nagyon szeretem a parkot, a múzeum udvarát.
– Kit ajánl következő interjúalanynak?
– Nemes Leventét, aki majdnem két évtizede társam ebben a színházi kalandban.
