Volt egyszer egy ember, aki maga se tudta már, hogy miért, de nagyon megharagudott a szomszédjára. De nemcsak a szomszédjára, hanem annak minden állatjára is. A kutyáját elkergette, a macskáját elsiccegte, ha véletlenül az ő udvarára tévedt. S bedugta a fülét, amikor a szomszéd kakasa kukorékolt.
A szomszéd meg egyáltalán nem haragudott, még csak nem is bosszankodott. Mosolygott magában. És ilyeneket mondogatott:
Aki haragszik, harapja a hasát,
ha nem éri, nyújtsa a nyakát.
Ettől még haragosabb lett a szomszéd. Bosszút forralt. Volt egy közös ösvényük a kertjük végében. Az ösvényt egyik éjszaka mély veremmel keresztbe vágta. A vermet zöld ággal, fűvel befödte. Még az ösvényt is a régi helyére visszaügyeskedte. „Ember legyen, aki észreveszi, hogy itt verem van.” S már szinte látta, hogy mekkorát nyekken majd benne a szomszéd.
Szedte szaporán a szerszámait, s indult a házba. Nagy jókedvében észre se vette, hogy a frissen egyengetett ösvényre vitte a lába.
Zsupsz! Már benn is volt a veremben.
Jajgatott. Kiabált.
Jött a szomszéd. Létrát hozott. A veremásó azon kimászott. De fogta erősen a derekát.
Kezet fogtak. Attól kezdve igazi jó szomszédokként éltek örökké, míg meg nem haltak. Egy közmondásban fönnmaradtak. Melyikben?
