Ott vagyunk egy majdnem új, akkor még csak pár éve épült panellakásban, a szülőfalumban, a nyolcvanas évek elején, pontosabban 1982 késő őszén. Környezetidegen épület a hegyaljai székely falu közepén, amely jócskán kirí a földszintes falusi házak közül.
De ez akkor nem számít, a szocialista falutervezés sem, mert – ahogy mondani szokás – jókedvűen pattog a tűz a csempekályhában (cserépkályhában), almát majszolunk, és a gyér fényben, egy motorbicikli akkumulátoráról beüzemelt aprócska villanyégő halványsárgás fényénél Király László akkoriban megjelent kötetét, az Amikor pipacsok voltatok verseit olvasgatjuk, elemezzük, vitatkozunk róla vendéglátóimmal, a fiatal falusi tanár házaspárral. Nincsen villany, vagyis jó akkori szokás szerint éppen „el van véve”; Ceauşescu bácsi imigyen spórol a népén. Számomra akkor, tizenhét éves, érettségi előtt álló ifjúember számára vendéglátóim – mindketten az előző tanévben Kolozsváron frissen végzett tanárok – jelentették a „friss levegőt”, az erdélyi magyar centrumból hozott szellemet, az ózondús lélegzetvételt. Oda, abba a városba, az ottani egyetemre készülődtem magam is a következő év nyarán esedékes érettségi vizsga után.
Mi a nagy vers, arról volt szó akkor éppen, abban a félhomályos panelszobában, egy teljes sötétségbe borult falu sok-sok pislákoló, halvány fényecskéi közül az egyik mellett, a friss nyomdaszagú kötet fölé hajolva. Mi a nagy vers? Melyek az ismérvei? Kérdeztük ott egymástól, és bizonygattuk egymásnak az állításainkat, soroltuk az érveinket egy-egy kötetbeli darab kapcsán.
Aztán, alig pár órával később, a sötét, kivilágítatlan utcákon hazafelé bandukolva, és a sűrű sötétségben jobbra-balra s a lábam elé is ügyelve, hogy meg ne botoljak, el ne essem, azon gondolkodtam, hogy rendszeresen elveszik a villanyt, sorba kell állni mindenért, kvótára, jegyre adják már az élelmiszert s a többi, s a többi. És nagy naivan fel nem tudtam fogni, hogyan létezhet, hogy senki fel nem emeli a szavát sem ott a faluban, sem másutt ez ellen az immár tarthatatlan helyzet ellen. Még jó, hogy ifjúi forrófejűséggel nem ragadtattam akkor magam valamilyen meggondolatlanabb dologra. És közben – jól emlékszem – zúgtak bennem az este együtt olvasott verssorok, hogy ez itt egy „vérben ázó ország”, futottak a fejemben A Kővadászok Klubja sorai, s hogy: „Talán még annyit: ez itt nem vetés, / Ez az egyszerű, kedves lándzsaerdő. / Amikor még pipacsok voltatok, / Nem tudhattátok: ez a kor is eljő.” És tovább Az alvók című vers döbbenetes sorai ugyanígy: „És alusztok – és erre nincs bocsánat – / Ilona-szín, Anna-szín éveken át. / Zajlanak megkésett, helyi érdekű háborúk, / helyi érdekű győzőkkel, halottakkal. / Ilona-évek, Anna-esztendők után /a semmiről sem tudtunk nem érv ma már.” Meg a harmadik verskedvencem, Az almáskert passzusai is ugyaninnen: „Az almáskertbe nem megyünk! / Csalogathat a szajha nyár. // Az almáskert volt mindenünk. / Így hát mindenünk elveszett?” Így bandukoltam akkor hazafelé, Király László verseinek mankóiba kapaszkodva a sötétben, az október végi éjszakában, tulajdonképpen egy akkor eléggé homályosan látszó jelenben, egy bizonytalannak látszó jövő felé.
Hogy mi a nagy vers, persze, azt azóta sem tudom pontosan megfogalmazni. Csak érzem talán, megérzem, hogy amit elolvastam, az nagyon megfogott, megrendített, megszólított. Azt érzem olyankor, hogy végigborsózik tőle a hátam, hideg futkos rajtam a fejem búbjától a nagylábujjamig. De akkor mi ott, a gyér világítású panellakásban ebben a verseskötetben több nagy verset is találtunk. Mint ahogy azóta magam is a későbbi (meg a korábbi) Király-kötetekben.
Aztán Ilona-szín, Anna-szín évek következtek, Kolozsvárra kerültem, és olyan kivételes szerencsém volt, hogy éppen abban a szerkesztőségben, a Helikon című folyóiratnál dolgozhattam, ahol körülbelül másfél méterre volt az asztalom a Király Lászlóétól. Életem addigi legszebb időszakának tartom azt a pár esztendőt, amit Király és szerkesztőtársai mellett tölthettem a Helikon Nagy-Szamos utcai redakciójában. Laci bácsi akkor, a kilencvenes évek elején körülbelül annyi idős lehetett, mint amennyi jelenleg én vagyok.
És most, közel harminc évvel a falusi panellakásos élmény után, miközben a Székely Könyvtár Király László-kötetét szerkesztgettem, állítottam, raktam össze, és elejétől végéig végigolvastam a Király-versek mindenikét, újra megszólaltak bennem a kedvenc Király László-versek, amelyeket három évtized alatt sem felejtettem el, és amelyek mindig előjönnek, valahányszor a helyzet, valamilyen helyzet azt megkívánja.
„Nagy költő az, akinek a sorai kirázhatatlanul benne maradnak az ember fülében, és minduntalan előbukkannak, valahányszor szükségünk van rájuk” – írja Spiró György az egyik tavalyi esszéjében, a Magtár című kötetben. És én hiszek neki. Mert én is így gondolom. És nem számít, hogy a „percnyi megmondók”, a mindenféle kánonok hatalmasai éppen hogyan vélekednek egy-egy méltatlanul „hallgatással sújtott” kortársunkról.
Megjelent a Székely Könyvtár sorozat újabb öt kötete:
Hermányi Dienes József: Nagyenyedi Demokritus
Tomcsa Sándor: Válogatott írások
Tamási Áron: Ábel Amerikában
Balázs Ferenc: Rög alatt
Király László: Válogatott versek
A könyvek megvásárolhatók vagy megrendelhetők a Székelyföld szerkesztőségében a következő címen: 530170 Csíkszereda, Tudor Vladimirescu u. 5.
A kötetek egységára 35 lej, előfizetőknek 25 lej.
Előfizetési szándékát, kérjük, jelezze a 0040 266 311 775-ös telefonon
vagy a szekelyfold@hargitamegye.ro e-mail címen.
