A kolibri egészen kicsi madár, alig nagyobb a lepkénél. De szárnyai nagyon gyorsak. Olyan gyorsan röpül, akár a kilőtt puskagolyó.
Egyszer aztán a fejébe vette, hogy legyőzi a legnagyobb gólyát is, pedig az akár naphosszat a levegőben marad, csakhogy a röpte nagyon lassú és nehézkes.
– Komámuram – szólt a gólyához a kolibri –, nem repülnénk egyszer versenyt?
– Miért ne? Vajon elég erős vagy hozzá?
– Nagyon erős vagyok! – büszkélkedett a kolibri.
– No, majd meglátjuk. Mikor versenyezzünk?
– Holnap reggel.
– Jó. Holnap reggel várlak.
Másnap reggel a kolibri a gólya elé állott.
– No, komámuram, mi újság? – kérdezte a gólya.
– Nincs semmi különös.
– Akkor hát kezdjük a versenyt. Ki repül elsőnek? Kezdd talán te, én majd utánad repülök.
A kolibri felröppent, s hamarosan eltűnt. Ekkor a gólya is felröppent. De alighogy a folyó fölé ért, a kolibri kifáradt, s a vízre hullott, ott vergődött, csapkodott a szárnyával. Hamarosan odaért a gólya.
– No, komámuram, mi újság? – kérdezte csúfolódva.
– Nincs semmi különös – válaszolt a kolibri.
– Látod, hogy megjártad? – nevetett a gólya.
– Komámuram, engedd meg, hogy a farktollaidba kapaszkodjam – kérte szelíden a kolibri.
– Nem bánom – mondta jólelkűen a gólya, s egyik hosszú lábát, amelyet röptében mindig kinyújt, hogy kormányozza magát, most odatartotta a bajba jutott kolibrinek.
– Ülj csak a lábamra – biztatta.
A csuromvizes kis madár a gólya lábára kapaszkodott, szépen elhelyezkedett rajta, s biztatni kezdte.
– Rajta, komámuram, csak előre!
Így repültek együtt, és estére a folyam túlsó partjára értek szép békésen.
Mondjátok meg, melyikük volt a győztes?
