Ő is szegény sorsú leányként kezdte az életét. (Talán innen ered a vonzalma irántam?) Önéletrajzi írásában (La baronne rentre à cinq heures – A bárónő ötkor tér haza) Nadine de Rothschild nem titkolja származását. Nem szégyelli, hogy Saint Quentinben, Észak-Fran­ciaországban született, apjáról nem tudni, ki volt (!), anyja munkásnőként tartotta el a családot, majd leírja, hogy Párizs Puteaux negyedében miként éltek négyen (testvérével, nagy­apjával és anyjával) két szűk szobában, hogy éjszakánként mulatókban táncolt-énekelt (mint én), és ebből a nyomorúságból miként vezetett fel útja a magasba. Férjének, báró Edmond-Adolf Rothschildnak Nadine előtt volt még egy házassága a bolgár származású Veselinka Vladova Gueorguievával. A különlegesen szép asszony két éven át volt a felesége, de gyermek nem született, emiatt a bankár elvált tőle.
Gazdagon bocsátotta el: lakás, sofőr, szakácsnő, testőrség... állt rendelkezésére, bármennyit költhetett, nem tiltotta meg neki, hogy férfiakhoz közeledjék, mint ahogy azt Soraya hercegnő esetében láttuk, de Veselinka – akit röviden csak Linka vagy Lina néven ismertek – képtelen volt elviselni a kudarcot, és lelkileg-idegileg összeomlott. Őt kezeltem hosszú ideig, majd később az új asszonynak, Nadine-nak a sógornőjét és annak férjét is.
Miközben Linkát gondoztam, a lakásán adódott alkalmam megismerkedni Sacha Distellel, aki orosz menekült gyermeke volt, régebbről ismerte Linkát, és gyakran jött őt meglátogatni. Legtöbbször a gitárját is ma­gával hozta, muzsikával próbált lelket önteni a betegbe. Ilyenkor én is énekelgettem mellette oroszul, de bármennyire is igyekeztünk, ritkán sikerült mosolyt előcsalni a súlyosan búskomor beteg arcára.
Sacha Distel különlegesen jóképű, csinos fiatalember volt, valamivel idősebb, mint én. Már régóta kezdetét vette az ún. rockkorszak, a hippi mozgalom is, de Sacha mindig és min­denütt rendezett hajjal-ruházattal, csokornyak­kendősen jelent meg, igazi férfi „szupersztár­ként”. Szédültek utána a nők, egy ideig Brigitte Bardot-val élt, de végül a sílesiklás korabeli világbajnokát, Francine Breaudot vette fele­ségül, akivel sikeres, boldog házasságban élt. Dzsesszgitárosként, kiváló énekesként, közkedvelt tévé-műsorvezetőként ünnepelte őt egész Franciaország, sőt, Amerika is, mert egy ideig a 27-szeres Grammy-díjas Quincy Jones mellett muzsikált, ami annyit jelent, mint a Jóistennel „komaságban” lenni. De Sacha nem szédült el a magasban: józan, közvetlen, őszinte és romantikus lelkületű, igazi orosz mara­dt haláláig. Sok lemezét ereklyeként őrzöm, de ha felteszem valamelyiket, mindig a szomorú Linka jut eszembe, és sírva fakadok...
Nadine de Rothschild bárónő – aki francia leányként eredetileg katolikus hitben nevelkedett, és férje kérésére tért át a zsidó vallásra –, amikor köreibe kerülhettem, már édesanya volt, és hitelesen, szemmel látha­tóan boldog asszony. A következő tanácsot adta nekem már a bemutatkozásomkor:
– Elvira! Ön ne lásson semmit, ne halljon meg semmit, ne kérjen semmit, és akkor mindent megkaphat, amit kíván. (Így is történt!)
Mai napig tartom magam ehhez a bölcs útmutatáshoz. De azt elbüszkélkedem, hogy Rothschildék estélyein én is jelen lehettem, mégpedig meghívottként! Joseph Kesselről, a korabeli igen népszerű íróról már részletesen beszéltem. Talán még emlékeznek arra, hogy 1979 nyarán bekövetkezett halála után miként szorítottam sarokba a jegyzőjét, rákény­szerítve, hogy megcsináltassa a márvány síremléket. Kesselt mai napig az oroszok, a franciák és a zsidók (mindenki a maga érvei­vel) maguknak vindikálják. A „vezércsel”, amit elkövettem, nem került sajtónyilvánosság elé, de itt-ott elkottyantottam, például a Guns­burg családban, és ők talán ezzel az ajánlólevéllel „suttogtak” fennebb engem magas köreikbe. Így lettem „tiszteletbeli zsidó”, de keményen meg is kellett dolgoznom a titulusért. Íratlan alapszabály ezekben a körökben, hogy valamiféle meggyőző minőséget kell felmutatnod munkádban, viselkedésedben. A zsidóság egy befelé építkező, fegyelmezett, szigorú, összetartó, értékrendjéhez körömszakadtáig ragaszkodó közösség.
Nem is oly régen levélben kerestem meg a bárónőt, és megkérdeztem, hogy készülő könyvemben tehetek-e említést a náluk/velük töltött időkről. Rövidesen meg is érkezett az ő gyönyörű, karakteres betűivel, kézzel írt válasz Château de Pregniből, a család rezidenciájából. Szövege magyarul kb. így hangzik: „Kedves barátnőm! Micsoda szép emlékek. De oly pillanatok is, melyeket borzalmas elfogadnunk. Ön egy csodálatos asszony mindörökké.
Köszönöm a levelét. Ölelem önt: Nadine de R.”

Sophia Loren
Talán még emlékeznek, hogy miután teherbe estem, egy temesvári mozi pénztárába szegődtem dolgozni a szövőgyárnál fizikailag kevésbé megerőltető munkakör reményében. Ekkor már vetítettek olyan filmeket, melyekben a színésznők néha, egy-egy pillanat erejéig pucéron is bemutatkoztak a közönségnek. Nos, pörgött a vetítés, de azt már kevesen tudják, mi történt ilyenkor fent, a kabinban. A gépész, aki árgus szemekkel figyelte a „szexi” pillanatot, ilyenkor hirtelen megszakította a vetítést, és – miközben leszólt a terembe, hogy elszakadt a szalag, azonnal megoldja a hibát – kivágott egypár klisét abból a szakaszból, ahol csóré volt a filmszínésznő. Majd meg­ragasztotta, újrafűzte, és indította a filmet. A kilopott képkockák ezután fényképészhez kerültek, aki titokban hozzálátott a sorozatgyártáshoz, kemény pénzért. (Megjegyzem: a rendőrség büntette a „pornográfiát”, de ettől függetlenül minden valamirevaló temesvári férfi pénztárcájában, zsebében ott lapult egy Sophia Loren-fénykép.)
Ez alól Dorel sem lehetett kivétel. Nem is nagyon rejtegette, sőt, elővette és megmutatta nekem:
– Ide figyelj! Ilyen bomba nő légy! Ne nyeszlett, sovány, deszkaseggű, amilyen vagy...
Talán a sors iróniája, hogy Párizsban alkalmam adódott személyesen megismerkedni Sophia Lorennel? Sőt, masszíroztam is a „világhírű” testét orosz módszerrel, izom- és csontkovácsolással, mert a filmforgatások bizony igénybe vették az ízületeit. És munka közben Dorel jutott eszembe!
Hogy a filmről lopott kép és a valóság közt volt-e valami különbség, arról nem nyi­latkozom, asszonybecsületből. De ennél érdekesebbnek tartom elmesélni, hogy rövidesen a művésznő férje is masszíroztatni óhajtotta magát. (Én örvendtem a többletkereseti lehetőségnek!) Csakhogy már a második kezeléskor az úr, aki hason feküdt egy padkán, lelógó kezével nem tudván mihez kezdeni, a szoknyám alá nyúlt, hogy ő is valamit... „masszírozzon”. Erre én akkorát csaptam a csóré határa, hogy felugrott a padról.
– Magáé a világ egyik legjobb nője, s még ez sem elegendő! – kiabáltam rá, de még ő állt az erdő felől, ahogy mondani szoktuk.
Hogy mit egyezkedtek a feleségével, hogy a művésznőnek eldicsekedte-e a férje, mi történt, nem tudom, de én nem szaladtam árulkodni. Tény: mai napig tartoznak nekem jó pár ezer frankkal. De ez már a múlté!

Marie Claire Guys, a férfi-nő
A hercegnőtől a Champs-Élysées-n haladtam hazafelé a kocsimmal, alig volt forga­lom a déli órákban, amikor nagy robajjal megelőzött egy motorkerékpáros, majd száz méterrel előttem, az átjárón elütött egy nőt, és... otthagyta áldozatát. Megálltam, kiugrottam a kocsimból, de erre már felállt az asszony, nagyobb baja nem történt. Mond­tam: azonnal üljön be a kocsimba, és elviszem a klinikára, de hallani sem akart róla. Arra kért, vigyem haza a lakására, ha van időm.
Hm! Ami történt, alapjában súlyos köz­lekedési baleset, sőt, bűncselekmény. De ha a kárvallott nem akar panaszt tenni, akkor legyen, ahogy ő akarja! Hát hazavivém...
Nem jött, hogy higgyek a szememnek: a világhírű órás-ékszerész (nevet nem mondhatok) gyönyörű palotája elé érkeztünk. Behívtak! Én az elsősegélykészletet magammal vittem, de nyílt sebet sehol sem láttam a testén. Ekkor vettem észre valami furcsaságot: a drága ruhákba öltözött nőről kiderült, hogy az bizony... férfi, a nagynevű cég tulajdonosának fia, aki női frizurát viselt (Alexandre stílusában), mellei műanyag domborulatok, szoknyában, csupa női illat­felhőben, női magas sarkú cipőben járt, körmeit, szemét, ajkait festette, csupán hang­jának zöngéje és az itt-ott előbukkanó szőrzet árulkodott arról, hogy ő férfi.
Betegem (mert ezután hat hónapig ke­zeltem) bizony fájtatta a kezét. Előbb-utóbb sikerült röntgenre vinnem, ahol repedést találtak. Guys, aki csökönyösen nőnek (Marie Claire) vallotta magát, úgynevezett traveszti volt. Pszichiáterprofesszor ismerősöm világosított fel, hogy itt súlyos elmebéli hibával állunk szemben, amivel egyelőre tehetetlen a tudomány, de ha nem agresszív az illető, akkor hagyni kell, hadd éljen hamis éntudattal, mert számára ez a... boldogság.

A Bourbon de Parma család
Mercedes de Gunsburg, mint mondtam, olasz volt, ő ajánlott be a történelmi velencei családhoz. A  kőből faragott Palazzo Barbaro ma is áll teljes középkori pompájában, akkoriban a tulajdonos még a súlyosan beteg Madelaine asszony volt, őt gondoztam haláláig. A férjét megrögzött alkoholistaként ismertem meg, talán neki sem ártott volna egy kezelés, de a gyermekek ezzel már nem fog­lalkoztak. A palotából, ahol egykor hatalmas élet volt (farsangi bálokról, fáklyás-gondolás éjszakai felvonulásokról hallottam regélni), az örökösök mindennap csak vittek kifelé valamit, és azt eladták, elkótyavetyélték. Más megoldás nem lévén, én gondoskodtam ennivalóról is a beteg és magam számára, de rövidesen az utódok is az asztalhoz szoktak. A bevásárlás költségeit is én előlegeztem meg. Szerencsére gondosan megőriztem a nyugtákat, és a kapusnál rendszeresen aláírtam a jelenléti naplót. Közel hat hónap telt el, akkor a beteg meghalt. Arról, hogy munkámat megfizessék, és élelemre költött pénzemet is visszakapjam, hallani sem akartak az örökösök. Perelnem kellett, és nyertem, 70 000 frankot kifizettek, de mai napig is maradt még tartozásuk. Nos, ilyen privát betegeim is voltak, de a Palazzo Barbaro, melynek minden titkát-legendáját megismerhettem, életre szóló szomorú-szép emlékem maradt...

(folytatjuk)