A csapat rangidőse, Szű­rösné Tokaji Mária érkezett elsőként, úgy, mint tette annak idején a pályán a labdáért menő küzdelemben. Csak most nem volt harcias, annyira nem, hogy még ő figyelmeztetett: jönnek a lányok mindjárt, idejében itt lesznek.
Nem tévedett Mária, mintha felpörgette volna valaki vagy valami a történések futószalagját, egymás után kezd­tek érkezni a „játékosok”: Ve­resné Szakács Ibolya, Szé­kelyné Daczó Irén, Berszán Klára, Botosné Pataki Erzsé­bet, Pădureanu-Mátyás Ro­zália, Jelenné Ráduly Vera, Dinu-Szabó Erzsébet, Bokor­né Jablonszky Mária, Ruzsa Gizella, Szőkéné Mezei Má­ria és a csapat edzőjét helyettesítő feleség, Csoma Sán­dorné. Ki­teljesedett a névsor, elcsattantak a puszik, majd a pezsgőbontást követően elkezdődött az emlékek felidézése, felfrissítése, az „emlékeztek még...” kiapadhatatlan sorozata a petrozsényi nyertes selejtezőtől (az Olt jutott fel először a B-osztályba) el egészen a brăilai osz­tályozóig (itt a Sepsiszent­györgyi Akarat harcolta ki a felsőbb osztályt), a bajnoki mér­kőzések fájdalmas és örömteli pillanatai...
 Mi tagadás, a visszaemlékezések jóvoltából meggazdagodott a kézilabdához kötődő emléktáram. Jó volt hallani az egykori kézilabdások neveit s a nevükhöz fűződő bravúros teljesítményeket, sőt, mérkőzéseket... Igen, azok az emlékek kétségtelenül arra utalnak, hogy akkor volt amiért meccsre járni, a mi leányaink, a mi fiaink játszottak, tiszta szívből, sportszeretetből, egye­sületük, városuk színeiért. Ma tizenegyen emlékeztek, de emlékezhettek volna akár tízszer tizenegyen is, hiszen az évek során sok kézilabdás megfordult pályáinkon. Nem említek most neveket, túl hosszú lenne a névsor. De ha ezt a második találkozót újabbak követik – és miért ne követnék, hiszen jó találkozni, jó emlékezni, jó felidézni a múltat, melynek nem­csak szenvedő alanyai voltunk, de hősei is, s ez a fontos –, a névsor is bővülni fog. Viszontlátásra, kézilabdások! (áros)