Év végére eléri a félmilliót az újonnan állampolgárságot elnyertek száma, mostanig négyszázezren tették le az állampolgári esküt – nyilatkozta Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes a minap, s csak üdvözölni lehet a nagy érdeklődést, melynek a könnyített honosítás örvend a határon túli magyarság körében.
Az utódállamokba szakadt és a nagyvilágban szétszóródott magyarság eme közjogi újraegyesítése, ahogy a tisztségviselő nevezi, nem ok nélkül szélesedett tömegmozgalommá, s bár meglehetősen összetett jelenség, mozgatórugói közt kiemelt szerepet kap az a közösségi öntudat, a ragaszkodás a magyar identitáshoz, melynek védelme nem kis erőfeszítésébe került az elmúlt évszázadban az idegen impérium alá került nemzetrészeknek. A maguk nemzetét a magyarság rovására építeni kívánó utódállami nacionalizmusok nem kevés gyötrelmet, hátrányt zúdítottak e népcsoportok nyakába, nem kis nyomást gyakoroltak rájuk, hogy nemzetiségüket feladják, hogy beolvadjanak vagy elmeneküljenek, vagy bár alárendeltségükbe beletörődve, jogfosztottságukat úgymond megszokják, s ne lázadjanak ellene.
Pontosan e jogcsorbítás reakciójaként indult be a magyar állampolgárság tömeges felvétele a megnyílt új lehetőségeknek köszönhetően, pontosan a hátrányos megkülönböztetések zsákutcájába belehajszolt egyedek keresik a kiutat az új állampolgári minőség igénylése által. A magyar szabadságharcos hagyományok, a kollektív öntudatőrzés tulajdonképpen kiállta a történelmi próbát, a polgári demokrácia körülményei között e nemzeti összefogás valóban sikerrel kecsegtet, esélyegyenlőséget szülhet, illetve az asszimilációs veszteség mérséklését eredményezheti. Semjén Zsolt „az új keretek tartalommal való megtöltéséről” beszélt. Nos, az állam nélkül maradt, az elnyomásnak alávetett nemzetrészek saját állami védelme az az elvárás, amire e sok ember most bejelentette igényét.
Ezt kell tudatosítania saját köreiben is a politikai elitnek mind az utódállamokban, mind Budapesten.
