Állandósulni látszik a háromszéki munkanélküliségi mutató, s bár a hivatalos számsorok közel nyolc százalékra becsülik annak tavalyi átlagértékét, régen sejtjük, egyetlen arra hivatott intézmény sem rendelkezik pontos információkkal, mily népes is valójában a foglalkozás nélküliek tábora.
A munkaügyi statisztikák szerint előző évben ötezer, hivatalosan is nyilvántartott háromszéki állástalant alkalmaztak – igaz, csak kisebb hányaduk tudhat magáénak meghatározatlan időre szóló munkaszerződést –, a havi kimutatások azonban nem tanúskodnak látványos csökkenésről, hiszen az érintettek egy részének nem érdeke munkanélküli státusának megújítása, mások nem élnek a képzési lehetőségekkel sem, vagy egyszerűen nem fogadják el a hivatal ajánlotta állásokat. Velük, hivatalosan, nem is számolnak az intézmények.
Nagyobb gond ennél, hogy a háromszéki állástalanok csak kis hányada – havonta kevesebb mint ezerötszáz fő – jogosult segélyre, a többségnek azonban már nem jár semmiféle juttatás, s tény, hogy utóbbiak jelentős részének további munkaerő-piaci kilátásait igencsak rontja hiányos iskolai, szakmai felkészültségük. Minimális alapismeretek hiányában önmagunk fejlesztését mellékvágányra terelni felelőtlenség, s könnyen elképzelhető, hogy a havonta jegyzett közel hatezer álláskereső között nehezen talál motivált és képzett munkaerőt a térségünk iránt érdeklődő vállalkozó. Ilyen körülmények közt pedig az sem meglepő, hogy igen gyakran szakképzetlenként alacsony illetmény ellenében foglalkoztatják a dolgozókat, jobb esetben a munkaadó biztosítja képzésüket.
A felkészületlenség ára leglátványosabban talán a bérezésben üt vissza, de tény az is, hogy a háromszéki dolgozók – szakképzetlenek vagy képesítéssel rendelkezők egyaránt – jelentős hányada ezer lejnél kevesebb keresetéből tengeti mindennapjait, s ez az összeg legfennebb számlafizetésre elegendő, a méltó emberi léthez azonban édeskevés.
Az országos és a térségünkben jegyzett bruttó átlagbér közti szakadék pedig egyre mélyül, a korábban jegyzett, négy-ötszáz lejes eltérés mára már elérte a kilencszáz lejt is. S míg a hivatalok egymásra mutogatva sorolják, miben illetékesek és mit nem tehetnek, az egyszerű munkavállaló legégetőbb problémájával alig foglalkoznak. Ugyanígy máig érthetetlen, hogy egységes Székelyföldben gondolkodó elöljáróink miért nem tekintik feladatuknak, hogy kiálljanak azok mellett, akik munkájuk révén valójában éltetik a szülőföldünket. Kinek és miért érdeke padlón tartani kis régiónk béreit, s még meddig szemléli tétlenül a magyar közösség – bármilyen színű – politikai képviselete a székely munkásember méltóságának eltiprását?
