Az urak kedélyesen tárgyalgatnak, oda-odamondogatnak egymásnak, aztán mosolyognak, országos közvitásdit játszanak, a kabinetpolitikus szerint jobb lenne, ha minden – mármint a megyei beosztás – a régiben maradna, amiről persze ő is tudja, hogy lehetetlen, mert a régiósítás vonatáról lemaradni nem lehet, nem is szabad – de hát mit tegyen, ha jobb ötlete nem támad?
Két évtized után az érdekképvise-let is (igaz, versenyhelyzetben) végre nemzetközi fórumok elé vinné a kisebbségek ügyét, általános jogi szabályozást igényel – ami persze indokolt, hasznos is lehet, csak épp a húszéves késés ne árulna el sokat, a kelleténél többet a feladatmegoldó készségről és indíttatásról.
Egyvalamit takar homály, egyvalami nem kap kellő hangsúlyt eme eszmecserének álcázott porhintésben. Mégpedig az a tény, kemény valóság, letagadhatatlan, meghamisíthatatlan, eltüntethetetlen factum, hogy a székelység nem kisebbség a maga szülőföldjén, emiatt az őt megillető jogok sem kisebbségiek végső soron.
A 13 ezer négyzetkilométeres történelmi Székelyföld lakosságának négyötöde székelymagyar a mai napig – ezt nem lehet elégszer aláhúzni most, hogy a polgári demokrácia, a jogállam kulisszái közt az utóbbi évszázad legnagyobb merénylete készül e népcsoport ellen. Közigazgatásilag kisebbségbe készülnek őt taszítani.
Azt a népcsoportot, amely helyi többségi mivoltából fakadóan olyan tényleges erőnek van birtokában, amit a bihari, a kolozsvári és a szórványvidék rég elveszített, s legfeljebb visszasírhat. Itt válhat világossá, hogy az erőnek nem kell erőszakká fajulnia. Helyi többségként a székelység a békés tiltakozás és akaratérvényesítés minden eszközével rendelkezik. Övé az utca, ha úgy óhajtja, s övé a polgári engedetlenség minden eszköze.
Valódi erőnkkel nem élni, ennek felmutatására nem készülni a dolgok mai állása mellett nem vétek, hanem bűn.
