A gyulafehérvári határozatok (1918. december 1.)
A gyulafehérvári nemzetgyűlést a román kormány és Ion I. C. Brătianu (1864–1927) román politikus tanácsára szervezték meg, hogy a béketárgyalások idején lehessen hivatkozni az erdélyi románság akaratára. A nagygyűlésen felolvasott, de korában összeállított határozatok többsége külföldnek szólt.
A III. fejezet kimondta, hogy e határozatokat a nemzetgyűlés „az új román állam megalkotásának alapelvéül” hozta. E cikkely is porhintés, ámítás Nyugat felé, arra szolgál, hogy a félfeudális konzervatív Romániát jobb színben mutassa be. E fejezet első cikkelye szerint teljes szabadság illeti Erdély népeit. „Minden nép saját nyelvén, kebeléből való egyének által fogja művelni, kormányozni magát és törvénykezését ellátni.” A 2. cikkely felekezeti egyenlőséget, önkormányzatot ígér. A 4. cikkely sajtó- és gyülekezési szabadságot hirdet.
Az erdélyi románság nevében deklarálták Kelet-Magyarország Romániához csatolását. Ahhoz, hogy ez valóra váljék, kellettek a szép ígéretek, és álszent módon még arra is felkérték a párizsi békekongresszust, hogy valósítsa meg a kis és a nagy nemzetek egyenlőségét. Ez képmutatás volt a javából, mert épp akkor követték el Erdélyben a legnagyobb merényletet az egyenlőség megvalósítása ellen. Egy számszerű kisebbség nevében határoztak egy többségében nem román lakta magyar országrész Romániához csatolásáról. És ez nem volt véletlen, mert az erdélyi román politikusok többsége arra törekedett, hogy Erdély hovatartozásának kérdésében az erdélyi magyarság és a szászság megkérdezése nélkül döntsön. Ezért maradt el a népszavazás meghirdetése is. Erdély kérdésében Gyulafehérváron egyoldalú határozatot hoztak. Ez diktátum jellegű volt, akárcsak a trianoni szerződés, mert ott sem kérték ki a magyarság véleményét.
A Kelet-Magyarországon élő nem román lakosság sorsáról hozott gyulafehérvári döntést dr. Apáthy István (1863–1922) neves egyetemi tanár és politikus kormánybiztosként azért tartotta igazságtalannak, mert a követelt területen „csaknem négymillió nem románnal szemben csupán 2 986 186 román él. Ezeknek a velük szemben álló többség felett nincsen joguk határozni”. Úgy vélte, hogy a magyar nemzet nem fogja eltűrni 26 vármegye elszakítását. Hasonlóképp nagyszámú erdélyi román értelmiségi, a görög katolikus egyház papságának egy része, a szervezett román munkásság többsége is ellenezte Erdély elszakítását. Traian Novac szakszervezeti vezető Kolozsváron közzétett tiltakozásában – 1918. december 16-án – azt írta, valótlanság azt állítani, hogy a gyulafehérvári határozatokat a román munkásság „beleegyezésével hozták”. A valóságnak az felel meg, hogy e „gyűlésen semmiféle szavazás nem volt, mert az egyesü-lést egyszerűen csak deklarálták”.
A gyulafehérvári határozatok szövegét – a nagygyűlésen megválasztott tizenöt tagú Kormányzótanács megbízásából – háromtagú küldöttség vitte Bukarestbe. Bár a nagyhatalmak döntésére csak 1920. június 4-én Trianonban került sor, mégis Ferdinánd király a gyulafehérvári határozatokban szereplő területeket királyi dekrétummal (1918. december 11-én) Romániához csatolta.
A gyulafehérvári határozatokról megállapítható, hogy azok előírásait az eltelt 95 év alatt soha nem ültették gyakorlatba. A román politikai elitet soha nem érdekelte az ígéretek betartása, így azok soha nem váltak jogforrássá. Az 1923-as román alkotmány is csak azt a pontot foglalta törvénybe, amely kimondta Erdély Romániához csatolását, az úgynevezett „egyesülést”.
A kolozsvári magyar nemzetgyűlés határozata (1918. december 22.)
A magyarság 1918 decemberében azzal szembesült, hogy hazájáról megkérdezése nélkül mások rendelkeznek. Az erdélyi magyarság, a székelység és a románság egy része úgy gondolta, hogy az önrendelkezési jog őket is megilleti.
A magyar kormány 1918. december 9-én Kelet-Magyarország főkormánybiztossává dr. Apáthy Istvánt nevezte ki. Apáthy egy szörnyű politikai helyzetben vergődő Erdély irányítására vállakozott. Magyarország ekkor a szomszédos államok szabad prédájává vált. Keserves négyéves háború után vagyunk. Nagyszebenben – a román hadsereg védelme alatt – illegitim, a lakosság egy részét képviselő ún. Román Kormányzótanács kezdte meg működését. A francia csapatok élén a románokat támogató parancsnokok – Louis Frenchet d’Esperay hadseregparancsnok (1856–1921) és Henri Mathias Berhelot tábornok (1851–1931) – álltak, akik engedélyezték a román hadsereg erdélyi előnyomulását. Ilyen körülmények közt egyesült december 17-én az Apáthy vezetése alatt álló Magyar Nemzeti Tanács és a Sándor József irányítása alatt álló Székely Nemzeti Tanács. Létrehozták az Erdélyi Magyar Kormányzó Bizottságot. Kiáltványban követelték az erdélyi magyarság önrendelkezési jogát. E jog gyakorlására Apáthy december 22-re összehívta a kolozsvári nagygyűlést, amelyen Kelet-Magyarország 28 vármegyéje képviseltette magát, és több mint 50 000 ember gyűlt össze akkor, amikor a román hadsereg által megszállt területeken akadályozták a nemzetgyűlésre való eljutást.
A nemzetgyűlést az Ipartestület nagytermében kezdték, majd a Mátyás király téren folytatták. Apáthy megnyitóbeszédében kijelentette: „Legyőzve ellenségeink túlereje által, be kell ismernünk, hogy levertek bennünket! De annyira nem győztek le, hogy a körülöttünk lakó bármely nemzetnek joga volna rendelkezni felettünk. (...) Annyira nem győztek le, hogy ma már le kellene mondanunk emberi és nemzeti jogainkról. Legyőzhették bennünk a testet erőszakkal, de nem győzhették le lelkünket az igazság fegyverével.”
A szociáldemokrata román küldöttek – Strengar-Demian Sava és Avramescu György – szintén tiltakoztak a gyulafehérvári egyoldalú határozatok ellen. Ők egy svájci mintájú független erdélyi köztársaság mellett szálltak síkra.
A határozati javaslatot Vincze Sándor olvasta fel: „Kelet-Magyarországnak Kolozsvárt 1918. december 22-én összesereglett különböző vallású és fajú népei kijelentik a Wilson-féle elvek értelmében gyakorolt önrendelkezési joguk alapján, hogy Magyarország keretein belül követelik minden ittlakó nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot.”
A nagygyűlés elismerte teljes jogú önkormányzati és képviseleti szervnek a december 17-én megalakult Erdélyi Magyar Székely Nemzeti Tanácsot, illetve a december 18-án választott Központi Kormányzó Tanácsot. Ennek elnökévé Apáthyt Istvánt, alelnökévé Sándor Józsefet, Janovics Jenőt és Vincze Sándort választották.
A tömeg a magyar himnuszt és a Marseillaise-t énekelte. Két nappal később bevonult Kolozsvárra a román hadsereg, és füstbe ment a svájci mintájú autonóm Erdély megteremtésének álma, lehetősége.
