Több mint ezer éven át besenyők, uzok, kunok, tatárok, törökök, osztrákok, oroszok, a környező népek, a nyugati világ (Trianon) és mi, egymásnak feszülő magyarok próbáltak és próbáltuk kiirtani magunkat, de még mindig vagyunk. Éppen ezért a rendelkezés (Decretum) ma is érvényes. Ma már nem fizikai értelemben próbálnak eltüntetni, hanem nyelvünket, identitásunkat akarják megsemmisíteni.
A kápolnásfalusi Kriza János Általános Iskola hagyo­mányőrző ünnepségének meg­hí­vottjaként a felújított és ízlésesen berende­zett iskola zsúfolásig megtelt előadótermében fele-fele részben pedagógusok és falusi emberek társaságában hallgatom Nagy Eszter és Bartha Éva tanárnő Kriza Jánosról szóló előadását. Dr. Balázs Lajos neves néprajzkutató a Rituális szokások a székely-magyar jelképkultúrában címmel tart előadást. Külö­nösen megragad utóbbiból egy történet: „Egy Európából Amerikába tartó személyszállító hajó utasai között az új világ felé közeledve kérdőíveket osztottak ki, és a kérdések legelején ez állt: Ki ön? Sorra válaszolgattak az utasok, hogy tanár, mérnök, orvos, lelkész, kőműves, ilyen mester, olyan szerelő. Csupán valakik, csaknem egymástól függetlenül és nem is kevesen, mind azt vallották, hogy magyar.” Eddig a történet, ami arról tudósít, hogy léteztek olyan emberek, akik számára fontosabb az, amibe beleszülettek mint az, amit később sajátítottak el. Ezt saját magam példáján igazolhatom. Amikor törökországi gyalogutam során bárkivel találkoztam, azzal kezdtem, hogy én magyar vagyok. Ez elég volt arra, hogy kezet szorítsanak velem, és kifejezésre juttassák örömüket magyarságom miatt. Soha annyi szeretetet nem kaptam magyarságomért, mint Török­országban, ahol nyolcvanmillió török örvend annak, hogy valaki magyar, és senkit sem érdekelt, hogy mi a fog­lalkozásom. Elég volt annyi, hogy magyar. Itt lényegült értékké a magyarságom, és itt tudatosodott bennem, hogy én egész életemben azzal foglalkoztam, ami vagyok, magyar-ságommal. Röviden: az én identitásom és foglalkozásom a magyar.
Ha bárkit is megkérdeznék az itt ülő kápolnásfalusiak közül, és bárhol a Székelyföldön, hogy ő ki, a válasz az lenne, hogy székely. Olyan székely, aki magyar is egyben.
Vajon meddig lesz fontosabb a székely jelző a foglalkozásnál. Az idő vasfoga alaposan megtépázta a székely tudatot is. Hiába a székely kapu és a nagy kerítés, ha már a kapun belül is más parancsol neki. Már nemcsak a többségi nép beolvasztó szándéka, de korunk új találmánya, a globalizáció is identitására tör. Ez a folyamat az egységesedés jegyében az országok, népek saját identitásának eltűnésével járhat.
Próbálom elképzelni, milyen is lenne a kápolnásfalusi rét, ha csak kék színű virágok nyílnának rajta, ha csak verebek népesítenék be Isten kék egét, ha mindenkinek fekete haja és barna szeme lenne, a Székelyföld székelyek nélkül és Románia a Székelyföld nélkül. Sivár és színtelen, adom meg a választ. Márpedig az emberiség a másságra teremtetett.
Annak idején a székely embert katonának nevelték, hogy megvédje szülőföldjét, s vele együtt nyelvét és szokásrendjét. Akkor az életére törtek, ma nyelvét és népi kultúráját fenyegeti az eltűnés veszélye. Újra szükség van a „katonákra”, akik küzdelmes harc árán a mélyből hozzák majd fel az emlékezés és a népi kultúra értékeit.
Ebben az iskolában immár két évtizede, hogy katonákat nevelnek. Olyanokat, akik nagyszüleik és szüleik hajdan volt szokásait próbálják megismerni, megmenteni és elsajátítani.
Évente húsz-huszonöt jól képzett harcos hagyja el az iskolát, hogy harcba szálljon a nyelvi és szokásrendszer csataterein. Kiképzé­sükbe cselekvően részt vesznek nagyszülők, szülők és pedagógusok. Remény van rá, hogy a még pislákoló múlt erőteljes lánggá nője ki magát.
Illesse őket köszönet és hála azok részéről, akik hozzájuk hasonlóan nem az adományért szolgálnak.