Ami pedig magát a vágtát illeti, ilyen elégtétellel nem telítődtem, nem telí­tődhettünk. Szépek voltak a felvonultatott lovak, ehhez kétség nem fér, de felkészült­ségük – itt most csak a háromszéki lo­vakra gondolok – nem győzött meg (kivételt bizonyos mértékben a szentgyörgyi Bagoly Szabolcs Alkony nevű angol félvér lova képez, azt nemrég vették). Ebből következik, hogy bizony sok még a tennivaló a lovak felkészítése terén. A leg­többjük – a látottakból következtetve – a hétköznapok sűrű tennivalóiban mozog, tehát nem kimondottan versenyló. Nálunk, Háromszéken a lótenyésztés e pillanatban többnyire a magántenyésztőkre hárul, közöttük pedig nagyon kevés az, akinek igazi ménese van. Az anyaországi Tolna megyében például nyolc ménest találni... Nálunk a lótenyésztés nagyon nagy része a lokálpatrióta lószimpatizánsokra alap­szik, olyanokra, akik nosztalgiából, sze­rető kötődésből kistenyésztőkként óvják, védik, mentik lovaikat, s igyekeznek utolérni az igazi tenyészetet.
Hiányoznak az igazi ménesek... Volt nekünk is. Alig két-három kilométerre az Óriáspince-tetőtől, a Székely Vágta hely­színétől – a dálnoki ménes.
Volt... S hogy mi történt vele? 2003 őszén a nagy privatizáló lázban eladták, s ezzel megszűnt létezni, az új tulajdonos – háta mögött Horia Grama prefektussal, Adrian Căşunean-Vlad képviselővel – mindent csinált a dálnoki létesítményben, kivéve a lótenyésztést. A lovak egy részét (a javát) elvitték, miután átestek egy komoly selejtezőn – megvásárolta a homoródfürdői tulajdonos, Benedek Lukács –, az épületek üresen maradtak. Egy raktárba bezárva viszont ott maradt az Incitato Lovasklub négy kocsija és a szerszámok, na meg a ménest vezető Tóth Ferenc, az Incitato Lovasklub megalapítójának minden, a lótenyésztéshez és a lovassporthoz kötődő személyes tárgya. Bizonyára sokakat érdekel, hogy végül is mi lett ezek sorsa.
„Kétszer is voltam a fővárosban kihallgatáson Hrebenciuc úrnál – idézem Tóth Ferenc szavait –, megkértem, szóljon le a prefektúrára, megígérte, hogy intézkedik, egyszer Kelemen Attila füle hallatára le is szólt... Aztán ennyi, maradt mindenem – szemüvegtok, sok-sok trófea, táskarádióm, csizmám, sok szakkönyvem és nem utolsósorban az Incitato Lovasklub teljes irattára – a ménes irodájában. Voltam Căşunean úrnál, elmondtam uraságának is mindent, elképedve hallgatta mondandómat. Ígéretet tett javamra. Eltelt egy hónap, és semmi, maradt minden a régi. Még egyszer bementem, és akkor sikerült találkoznom Grama prefektus úrral is. Megkérdezte, mi járatban vagyok, s mondtam, Căşunean úrhoz jöttem a dálnoki ménesben maradt holmik ügyében. Na jöjjön, megyek én is – mondta. Együtt bementünk Căşunean irodájába, ott volt Mugur Topolniţchi és még egy bukaresti úr. Másfél órán át beszéltem nekik a lótenyésztésről, a fogathajtásról, az Inci­tato Lovasklubról, az Incitato-mű­vész­telepről, az eltulajdonított holmijaimról... A bukaresti úr csak annyit mondott: ilyesmit még nem is hallottam. Elkérte a holmik jegyzékét, Grama úr fénymásolta a listát, odaadtam, s azt ígérte, egy héten belül minden megoldódik. Azóta is mind oldódik...”
Na de hadd térjek vissza a ménes privatizálására, s idézzem e téren is Tóth úr szavait: „Nézze, Petrică Vaideşék azért vették meg, hogy ne kerüljön az a mi kezünkbe. Nyolcmilliárd lejt kiadni azért a farmért... Lelkiismeretem tiszta, én hoztam vevőket Ausztriából, Magyaror­szágról... de amikor meghallották az árát, minden vevő elszaladt. Az utolsó pillanatig még pislákolt egy remény a ménes megmentésére, az volt az a bizonyos 168-as törvényrendelet, mely arról szólt, hogy a fennmaradt istállókat kiadhatják ingyen fiatal szakembereknek. Mi össze is állítottunk egy dossziét, s ha akkor hirtelenében nem adják el Vaideşéknek, célt érünk... Mindezeket talán korábban el kellett volna mondanom, hogy tudja a közvélemény, de sajnos, megfenyegettek. Nem beszélve arról, hogy a privatizálás után pénzügyi ellenőrt küldtek a nyakamra, hátha el­kapnak valamilyen szabály­talansággal. Nem kaptak el. Ezért álltak bosszút azzal, hogy nem adták vissza személyes holmijaimat. Na meg azzal, hogy visszatartották a lovasklub kocsijait, felszereléseit, szer­számait, és ezzel övön aluli ütést mértek a fogathajtásra, na és a lótenyésztésre is... Minden bizonnyal más lett volna a kimenetel, ha hátam mögött tudom az RMDSZ vezetőit, nem egy közülük állat­orvos, tehát lovakhoz kötődő (például Demeter János tanácselnök éveken át ígérgette a támogatást...). Nem véletlen ez, hiszen rendszerint hidegen hagyta őket minden lovas rendezvényünk – Incitato Kupa, országos bajnokság, lovastusa (military) Balkán-bajnokság –, arrafelé se néztek, legalább mint nézők. Velünk ellentétben a marosvásárhelyi Borbély László, a bihari képviselő, Rákóczi Lajos rendszeresen ott volt a lovas rendezvényeiken... Hadd emlékeztessem po­litikus vezetőinket Szé­che­nyi szavaira: Az a nép, melynek elöljárói nem segítenek, elvész.”
Találkozásainkkor sok mindenről beszélgettünk, és a középpontban a ló, a lovak álltak, s a hozzájuk, a lovassporthoz fűződő szeretet. Távozásomkor mindig éreztem, magammal hozom azt a hamuba csomagolt parazsat, amit máshol úgy hívnak, hogy remény, és nem is olyan nagyon messze, csak le kell fújni róla a hamut, hogy lángra lobbanhasson, mint sok-sok évvel ezelőtt, amikor beindult a háromszéki fogathajtás. És akkor már nem lesz más dolgunk, mint táplálni azt a lángot lipicai lovakkal, köztük Incitatókkal, szép fogatokkal, kuparen­dezvényekkel, országos bajnokságokkal.
Azóta sok víz lefolyt az Olton. Fel-felgyúlt egy-egy „lovas láng”. Adott pillanatban Sepsiszentkirályban megpró­bál­koztak a fogathajtás mellett a díjugratással, a távlovaglással, a szentkirályi ménesben tenyésztett, szakember nevelte, edzet­te, előkészítette lovakkal, a fogathajtás Felső-Háromszékről leköltözött Sepsi­székre, ahol nemzetközi szinten is elfogadott lovarda épült a Bartha-tanyán. A sepsiszentkirályi „próbálkozás” ma már nem hallat magáról, maradtunk a fogathajtással, mely még az országos bajnokságokon szót tud kérni. És most feltűnt a Székely Vágta. Három évet tud maga mögött. Csak három évet... Megítélésénél ne feledjük az aranyigazságot: minden kezdet nehéz. Összhangban kell lennie a tenyésztésnek és a versenyzésnek. És minden szinten, el egészen a szervezésig, a vezetésig, természetesen, ha sportot akarunk csinálni a vágtából, ha úgy akarunk kijutni az anya­országban rendezendő Nemzeti Vágta döntőjére, hogy ne csak részt vegyünk azon, hanem lovainkkal, a „székely lovakkal” ámulatba ejtsük ma­gyarországi testvéreinket.