Kopjafakörönd a templomvár előtt

Egy lépcsőzettel fennebb tizenegy kopjafából álló körönd a Nagyajtáról származó s az 50. születésnapra hazalátogató vagy a szülőfaluban élők találkozóinak állít emléket. Ez a hagyomány viszonylag friss keletű. Még azokban az években honosodott meg az 50 évesek találkozójaként, amikor a kommunista diktatúra tiltott mindenféle összejövetelt. De ezt a típust, amely az azonos születési év és bölcsőhely kapcsán iskolai végzettségre való tekintet nélkül hazaszólítja az egyívásúakat, lévén az osztálytalálkozóknál is demokratikusabb alapozású, hisz ilyenkor együtt lehet a juhászbojtár és az akadémikus, ezt az így kitalált találkozótípust nem lehetett betiltani. Előbb a külföldön élők egy része nem is jöhetett haza, viszont a diktatúra kimúlása után szabadabb levegőt szippantva érkezhettek haza a falu szülöttei.

A nagyajtai tizenegy kopja a szokás hagyománnyá emelkedését, s az erdővidéki faragászati hagyományokat is példázza, szépségét érvényesíti, s a tipikusan székely faragóművészetnek újabb és újabb híveket szerez.

A nagyajtaiak a magyar őstörténethez is visszanyúlnak. A templomvár kőfalai alatt a hét vezér emlékére állítottak kőbe faragott emléket.

Mindhárom alkotás kapcsán azt is elmondhatjuk, hogy a tiszteletes úr, a hitközség és a község a műkedvelő szobrászatot és faragászatot is felkarolja. Emlékjeleiket művészkedő emberek készítik.

A nagyajtai templomerőd maga is egy csoda. Sajnos, romos állapotban lévő csoda. Fekete tiszteletes úr a templomvár szépségeit, szerkezetét és védelmi szerepét, a hozzá kötődő mondákat és legendákat valóságos megjelenítéssel adja elő. A várfal az egykori élet kőbe rakott, fába ácsolt olvasókönyve is. Nyelvi leleménnyel, a népi és a magas igényű szakterminológia zseniális egyesítésével, derűt keltően fogalmaz. Beszédéből teljességgel hiányzik minden műviség és mesterkéltség, örülhet, aki témakezelését, művelődéstörténeti, vallástörténeti kiruccanásait hallgatja.

Persze, mondtam: ,,könnyű" annak, akinek ilyen múltú és jelenű község és közösség, településtörténet „áll a rendelkezésére".

Nagyajta valamikor Miklósvár-szék székhelye is volt. (Miklósvár-szék a patinás nevű, s az Árpád-korban is fontos szerepet vállaló Kálnokyak jóvoltából érdemelte ki a szék nevét.) Nagyajta volt Miklósvár járás központja is. Fontos útkereszteződés őrhelye, most is itt lehet Apáca irányába átkelni az Olt folyón, volt járásbírósági székhely, szolgabíró is székelt a községben, jeles vásároshely hírében is állt.

Önvédelmi szerepét a várfalon kívül az is jelzi, hogy a templom falán is lőrések vannak. Fekete tiszteletes úr azt is érzékelteti, hogy a templomerőd belsejében, a várfalakhoz kapcsolva a falu éléstárának szerepét is betöltötte. Itt tartották a gabonát, a szalonnát, egyéb élelmet és értékeket. Sajnos, ezt a faépítményt a 19. század végén a tűzveszély miatt lebontották. Az építkezés és az épület funkciói erős szász hatásra utalnak, amelyet a templomfal lőrései, s a gabona- és élelemtárolás is közvetít számunkra.

A templombelső, az egy külön csoda, históriai gyöngyszem. Természetesen, a nagy múlt nagy elhasználtsággal is jár. Vajha lesz-e valaha annyi pénz, hogy ezt az egykor annyira módos községet templomrestaurálási pályára állítsa?

Szóljunk először a kőből faragott szószékről, amely egész Erdély egyik híressége. A Templom padlózata alatti sírkamrában nyugszik Donáth György és családja, aki a reneszánsz virágmotívumokkal faragott kőszószéket készíttette. A templom díszei azok a bútordarabok, amelyeket idős Sütő Béla, a vargyasi bútorfestés kiemelkedő tehetségű népművésze faragott, s aki a rá jellemző módon, ajándékként két festett kontyos székkel is megajándékozta a nagyajtai unitárius gyülekezet templomát.

A nagyajtai templom bejáratánál található a Kriza János Emlékház. Fekete Levente Kriza-bemutatója szimpatikus lokálpatriotizmussal fűtött beszédfutam, a Kriza-pályarajz azért is emlékezetes, mert képes elképzeltetni annak a pályának az ívét, amelyet a sokgyermekes család mesebeli fiaként ez az unitárius vallású, talentumos ember a püspöki méltóságig és a Magyar Tudományos Akadémia tagságáig megtesz. A viszonylag gazdag Kriza-gyűjtemény Jecza Péter főtéri Kriza-szobra mellett méltó emléket állít a magyar folklorisztika máig ható művelőjének. Meglepetésszámba megy, amikor Kriza egyik kevésbé ismert versét elmondva Fekete tiszteletes úr arra utal, hogy a Petőfi Sándort megelőző időben milyen remek ,,Petőfi-verssel" ajándékozott meg bennünket a Vadrózsák szerzője, az a művelődéstörténeti kiválóság, akiről a tankönyvekben legfeljebb annyi szerepel, hogy népköltészetet gyűjtött, és Nagyajtán született.

Véczer — Tornay Endre ’48-as emlékműve

Az utolsó erdővidéki állomás, ahol a hódmezővásárhelyi kisbuszokból, személygépkocsikból álló karaván Sepsiszentgyörgyre utazás előtt felsorakozott, az 1848-as véczeri emlékmű volt. A vendégeknek szólni az emlékmű történetéről azért is tanulságos, mert alkotója, Tornay Endre tulajdonképpen ezzel alapozta meg szobrászkarrierjét, amelyet a háromszéki Árkoson Féder Zoltán jóvoltából az agronómusháznál kezdett, ahol szállást, kosztot, farönköket és kőtömböket kapott, s ezeket fizetéses állás nélkül, ingyen faragta, véste szoborrá, s közülük egy borszéki darázskőből — travertinó — faragott térplasztikát azért távolítottak el, mert hatévi ingyenmunka után magyarországi feleséghez költözött, ahol a honi nagyböjt után állást, megrendeléseket kapott. A történetet több ízben is megírtam, mert nem mindennapi, hogy valaki jó nevű nagyváradi művészeti iskolai állást hagyjon ott azért, mert abban az időben ,,tetszett neki", ami Háromszéken a képzőművészeti világban történik.

A hódmezővásárhelyiek számára ismeretlen ez a téma, s így el lehetett kerülni azokat a megjegyzéseket, amelyek itthon néha szembecsapják az embert, mint az erdei ösvényben az elöl járó által szándékosan vagy anélkül elengedett vessző.

A véczeri megálló után a vendégek Sepsiszentgyörgyre utaztak, ahol a Sugás vendéglő jellegzetes estebédjét fogyasztották: ciberelevest és többek között ,,székely tarisznyát".

Azért is esett erre a vendéglőre a választás, mert anno dacumál, a 70-es és a 80-as években ez a hely volt az, ahol egy asztaltársaságnak azokat a témákat, amelyek ezen a székföldi-erdővidéki úton szóba kerültek, az itteni törzsasztalnál sikerült kibeszélnie, s a hódmezővásárhelyi barangolás hangulatához az a környezet is hozzátartozott.