Középiskolás voltam, amikor megismertem. A legkorábbról, talán a hetvenes évek végéről, a nyolcvanasok elejéről egy ingázó autóbuszos jelenet sejlik fel előttem.
Kézdiszentléleken, a megállóban, az akkoriban szokásos nagy tolakodás közepette, felszáll egy szakállas, a többi ingázó közül kirívó külsejű fiatalember, és van bátorsága higgadtan, indulatmentesen kikérni magának valami istentelen parasztságot az embernek kinéző, homo sapiensnek látszó, messzemenően faragatlan autóbuszsofőrtől. Ott, azon a „terepen”, ahol egyébként gazsulálással, mézesmázos hízelgéssel és egyéb ilyen gerinces székely ínyencségekkel találkozhatott szinte napirendszerűen az ember. Szóval: azt láttam, tapasztaltam akkor, hogy ez az értelmiségi fiatalember nem csak külsőleg más(abb), nemcsak ábrázatával, öltözködésével, viselkedésével „lóg ki” környezetéből, azoknak tolakodó, gyurakodó tömegéből, akik közül majdhogynem leszaggatott ruházattal, tisztességesen meglökdösve, megtaszigálva, összevissza potyolódva valahogy felküzdötte magát az autóbusz előterébe, a mindenható sofőr színe elé. Nos, lehet, ez egy véletlen (bal)eset volt, mégis – úgy érzem – akkor egy életre meghatározta, megjelölte a Borcsa Jánoshoz fűződő kapcsolatomat. Mert akkor úgy jegyeztem meg magamnak őt (és később persze aztán ez be is igazolódott, meg is erősítődött), mint az akkori viszonyok, korlátozott lehetőségek közepette a másság, a világra másképp nyitottság, a kulturáltság, a távolabbra látás, a kitágított(abb) szemhatár nem harsány, hanem szerény, ám eltökélt képviselőjét.
Aztán nem sokat váratott magára a személyes ismeretség sem, az éppen induló irodalmi kör egyik első fellépőjeként vele és Boér Gézával, amikor a szárnyait próbálgató fiatal tollforgató már nem csak tanácsot, de mintákat is keres magának. Mintákat nem csak az írásban, alkotásban, hanem emberi mintákat is, olyan emberekét, akikre tisztesség, becsületesség, gerincesség, következetesség, igényesség dolgában odafigyelhet. Olyanokét, akiknek a véleménye számít, legyen szó írásról, közéletről, politikáról, bármiről. És akik az évek folyamán aztán nem váltogatták, mint a köpönyegüket, nem cserélgették széljárás, a regnáló kormányok, városvezetések, pártok, és a Jóisten tudja, hogy még mifélék szerint a véleményüket.
Több mint harminc év hosszú idő, körülbelül ennyi ideje ismerem Borcsa Jánost. Szomszédos településről jövünk, és most mindketten ugyanabban a kisvárosban, egymástól körülbelül tíz-tizenöt percre lakunk. Esti sétáimon gyakran találkozom vele, és egyre gyakrabban ülünk le egy-egy kávé vagy tea mellé valamelyik vendéglőbe, csak úgy, meghányni-vetni a magunk, az irodalmi élet vagy a világ ügyes-bajos dolgait. Szerkeszt(ett)em írásait, könyveit, bemutattam köteteit, szinte első kézből olvasom újabb és újabb munkáit. Ismerem precizitását, következetességét, igényességét, a szövegekhez, a munkájához való hozzáállását. Ezeket a dolgokat pedig igazából nem lehet tanítani. Ezeket csak megtanulni lehet. Mondjuk a példákból. Mondjuk egy baráttól, kollégától. S ha nem megtanulni, mint ahogy azt errefelé mondják: ellesni lehet, hogy miként is csinálják azok, akikre tisztelettel, megbecsüléssel, elismeréssel tekintünk. Például ők, a minták.
Nem volt soha tanárom, csak kollégának, idősebb pályatársnak, és ha megengedi, barátnak tudhattam, és azt hiszem, így (nem tanárként) is sokat tanultam tőle. Emellett pedig nagyon sokszor kaptam erőt (is) arra, hogy itt, ezen a kietlen, szelek bolygatta udvarteres vidéken hogyan lehet csendesen létezni, meg nem szédítve semmilyen világi hívságok, kecsegtető ajánlatok, sem pozíciók által; tolladat nem prostituálva, bőrödet el nem adva; szívósan és következetesen, kitartással, tisztán, odaadással végezve a munkádat.
Köszönöm, János. Isten éltessen sokáig!
