Mihaela, amikor Párizsba került, és megismerkedtünk, azt mondta: ő nem válogat, ő mindent megcsinál. A Secour Catholique-tól irányították hozzám, és azonnal be is fogadtam a lakásomba. Fél éven át nálam laktak ingyen a férjével együtt, mint mondtam, segédnővérke­dett mellettem, most pedig ideggyógyász főorvos Párizsban a Szent Anna Kórházban.
De mérnökemberek is jöttek hozzám. Épp készültem valamerre, amikor kopogtattak, hogy innen meg onnan küldték őket. Siettem, de nem utasítottam vissza őket. Ideadták az útlevelüket, ezután megmutattam, merre a jégszekrény, hol tudnak megmosakodni, lepihenni, és bezártam a lakást. Én mindig megbíztam az emberekben, és soha sem történt meg, hogy kiraboltak volna. Soha senkinek nem mondtam, hogy nem tudok segíteni rajta. Mindig kértem két-három nap türelmi időt, ezalatt szétnéztem. Telefonáltam ide-oda, amoda, felbolygattam az ismeretségi köreimet, és mindig találtam nekik valamiféle munkalehetőséget.
Volt azonban olyan vendégem is, aki hat hónapig takarítani járt, de nálam otthon nem jutott eszébe, hogy kimossa a vécékagylót, a fürdőkádat. Sőt, amikor rászóltam, azt vá­laszolta, hogy ő nem teheti, mert zongorista és az ujjbegyein a párnácskák tönkremennek. Erre én rettenetes haragra gerjedtem, és kidobtam a vendéget:
– Rendben, akkor holnapután már itt ne lássam, de addig takarítsa ki a mocskát!
Ilyen emberek is vannak. Olyan is történt, hogy amíg éjszakai váltásban dolgoztam, a vendégeim órákon keresztül telefonálgattak Amerikába, aztán egy nap leléptek, és ott­hagytak kétezer ötszáz frankos telefonszámlával. De mindezek ellenére továbbra is segítettem, ha tehettem. Megmagyaráztam, hogy legyenek türelemmel, mert először meg kell tanulniuk a nyelvet. Ezalatt el kell fogadniuk bármilyen munkát, ha más nincs, a takarítást is. És meg kell becsülni azt, aki hivatalos körülmények közt munkalehetőséget ad egy politikai menekültnek.
Fiam is ebben a szellemben nőtt fel. Valentin, aki akkortájt még kisiskolás volt, tudta és értékelte, hogy Mamici beteg bácsikon, néniken segít. Ha nem voltak súlyos eseteim, és ő is sza­bad volt, magammal vittem ezekre a kör­utakra, mert nem létezett más megoldás. Együtt szolgáltuk az... „emberiséget”. Tehát én fiamat is „részvényesnek” tekintem a Meilleurs Ser­viteurs de l’Humanité kitüntetésében.
Valentin felnőtt korára csupa szív és lélek emberré vált. Vajon ez lett a veszte? Mert akkor én, az édesanyja tartozom felelősséggel a történtekért – Isten és ember előtt –, hogy szerencsétlenné tettem, harcképtelenné egy olyan világban, melyben az önzés, a csalás, a lopás az alapvető erény.
Vöröskeresztes pályafutásom idején szembesülnöm kellett egy olyan esettel is, amikor jót, közhasznút akartam cselekedni, de épp a valláskérdés állt utamba. Szíriába kellett volna mennem, hogy elvigyek egy tisztet, de amikor jelentkeztem a nagykövetnél, ő azt kérdezte tőlem mindenekelőtt, hogy milyen vallású vagyok.
– Én azért jöttem Nagykövet úr, mert a vöröskereszt ide küldött, és az én feladatom csak annyi, hogy elviszek egy beteget a repülővel, és jövök is vissza.
– De ön milyen vallású? Ezt kérdeztem! – makacskodott a szíriai diplomata.
– Református vagyok! De ez miért foglal­koztatja ennyire a Tisztelt Nagykövet Urat?
– Hát... ön... nem mehet Szíriába!
– Miért?
Nem válaszolt, és ekkor én kérdeztem rá:
– Nagykövet úr, ön szerint az Isten milyen vallású?
– Nekem eddig senki ilyen kérdést nem tett fel – válaszolta rendreutasító hangon.
– Hát nem is tehetett, mert szerintem bármilyen vallásúak is legyünk, Isten csak egy van. Mellesleg én nem hittérítőként vállalkoztam erre a szíriai útra. De ha református hitem akadályt, netán valami veszélyt jelent, akkor majd másvalaki fogja elkísérni a sebesültet.
Kijöttem, és egy szíriai fiatalember – aki szintén épp ott várakozott – rám kérdezett, mert látta, hogy fel vagyok háborodva:
– Madame! Mi történt?
Elmeséltem, és ő világosított fel, hogy diktatúra van Szíriában, nincs mit tenni ellene. Ekkor ismerkedtünk meg közelebbről, megtudtam, hogy Maha Aljusefnek hívják. Kiderült, hogy ő is menekült, felesége nem dolgozik, és három gyermekük van. Párizs mellett Ca­chanban laktak. Én 1978-tól kezdtem őt segíteni mindaddig, amíg doktor, neves pszichiáter lett. Megkereszteltem két fiát; egyiket Re­mynek, a másikat pedig Andrásnak. A kisebbik fogorvos lett, a nagyobbik mérnök. Ők örökölték tőlem a sok viszontagságot és újrahangolást megért zongorát, amikor Párizsból hazaköltöztem Kovásznára.
De szavamat ne feledjem: párizsi karrierjének kezdetén úgy segítettem Aljuszef komámat, hogy éjszakai gárdáimból adtam át neki, így valami pénzt tudott keresni, legalább egyheti továbbélésre elegendőt. Nos, ilyen baráti köreim voltak nekem. Én soha sem néztem, hogy ki micsoda, orosz vagy román, zsidó, mohamedán vagy bármilyen más vallású-nemzetiségű. Ki hitte volna, hogy épp, amikor magyaron segítek, akkor vigyorog velem szembe az ördög.
Sohasem felejtem, mert negyvenedik élet­évemhez közeledtem. A Farah Diba császárnétól Irán volt pénzügyminiszteréhez, Ter Oha­nianhoz kaptam meghívást beteggondozásra. (Később részletesebben is mesélek róla.) Háromszor akkora fizetést ajánlottak, mint amekkorát én Windsor hercegnője mellett kaptam. Ekkora csábításnak ki tudott volna ellenállni? Tehát: irány Amerika!
Megvettem egy újságot, és azt tanulmányoz­tam, melyik a legolcsóbb járat, amivel eljutok Los Angelesbe, egy megállóval New Yor­kon keresztül, vagy egyenesen Los An­gelesig. Már az ágyban feküdtem, olvastam a France Soirt, és akkor pillantottam meg egy hirdetést. Franciául valahogy így szólt: Bécsi magyar ember, aki harmincöt éves és nagyon gazdag, magyar származású, francia állampolgárságú fiatal nőt keres házasság szándékával. (Ejnye! Magyar származású még volnék, de fiatalnak már nem vallhatom magam, elmél­kedtem. Idősebb voltam a bécsi úrnál.)
Na, ezt a partit is elsietted, Elvira, gondoltam, de azonnal kattant egyet az agyam, és telefonáltam barátnőm­nek, Fekete Szonjának.
Szónika – mert így becéztük – körülbelül tízéves kislány lehetett, amikor édes­anyja, Marika, aki elvált asszony volt, valahogy kihozta a leányát Ro­mániából egy bonyolult szemműtétre. Szónika ugyanis közel állt ahhoz, hogy mindkét szemére megvakuljon. Marika otthon gyermekgyógyászaton dolgozott nővérként. Azonnal házamba fogadtam őket, és sikerült állást szereznem a mamának a Rothschild Kórházban. Az operáció sikerült. Haza sem mentek többé. Telt-múlt az idő, Szónikából is nővér lett. Fiatal is volt, magyar is, tehát megfelelt a hirdetésben közölt elvárásoknak. Elmeséltem neki telefonon, mit olvastam a France Soirban, és arra bátorítottam, vegye fel a kapcsolatot ezzel a magyar emberrel. Az újság fényképet is közölt, jóképű és elegánsan öltözött úriember nézett velem szembe.
Én készülődtem, és rövidesen el is utaztam Amerikába. Közben Szónikát sem kellett sokat biztatni. Megírta a levelet, fényképet is tett belé, elmondta, hogy gyermekgyógyászati nővér, és... várta a választ. Jött is nemsokára! A férfi újabb fényképeket küldött, megírta, hogy neki magánvállalkozása van, aranykereskedése, bundavarrodája stb., de ahhoz, hogy Franciaországban is kedvező körülmények közt tudjon üzletet nyitni, neki megfelelő iratokra van szüksége.
Amikor visszatértem Los Angelesből, Szónika és a pasas már jegyben álltak. Egy este meghívtak az Eiffel-torony tetején levő vendéglőbe. A fiatalúr kinyitotta a pénztárcáját, hogy fizessen, akkor láttam, hogy tele volt ötszáz frankosokkal.
Na, Szónika! Neked aztán igazán jó dolgod lesz, gondoltam, mert arany nyakláncokat, karkötőket is kapott időközben.
Megtudtam, hogy rövidesen megtartják az esküvőt. Szívem táján meleget éreztem, mert elvégre én hoztam össze két magyar embert, és íme milyen mesésen sikerült minden. (Ha olvasóim közt pszichiáter, esetleg pszichológus is akad, kérem, ítéljen meg: normális vagyok-e? Vagy talán beteges ez a bennem rejlő jótékonysági hajlam?) Eközben az úr, mint vérbeli üzletember nem állt tét­lenül, hanem küldöncök útján postázni kezdte az árut Szónikának, aki azt a feladatot kapta, hogy adja el a kórházban, ahol dolgozik, vagy az ismerősöknek. Nosza, hozzám is hozott két bundát, és megkért, segítsek be neki, próbáljam eladni.
– Ne haragudj, Szónika! Énnekem nincs időm ilyesmivel foglalkozni. Egy-két embert megkérdezhetek, de nem érek rá üzletelni – próbáltam elhárítani a feladatot. – Mellesleg én gazdag körökben dolgozom, ahol kirö­högnének, ha megkérdezném: kell-e nekik olcsó bunda?
Eltelt egy hónap, közeledett az esküvőjük, és én, hogy segítsek a fiataloknak, valahogy eladtam a két rám bízott bundát két ba­rátnőmnek potom áron, annyiért, amennyit kértek érte. Egyik kanadai róka volt, a másik egy gyönyörű nercbunda. Százhúszezret érhettek darabonként, ők húszezerért, tehát azt mondhatnám, hogy turkálói áron adták. Hát ez már eleve több volt, mint feltűnő! De – szerencsémre – kis cédulát írattam a pénz átvételekor, hogy fedezve legyek bárminemű gyanúval szemben. Azt is ráírtam a cetlire, hogy kiknek adtam el a bundákat.
Február végén hazaérkeztem munkámból, s látom, hogy öten várnak rám a kapu előtt. Azt hittem, hogy az adóhivataltól, vagy valami biztosítótól jöttek, mert mindannyian civilben voltak. Körbevettek, és határozott, szi­gorú hangon léptek fel ellenem:
– Ön madame Elvire Gozin?
– Én vagyok!
– Mit tud a bécsi rablóról?
– Mi-cso-da? Milyen... rab-ló-ról??
Később megtudtam, az történt, hogy a Szónika jegyesét rabláson rajtakapták, letartóztatták. De nem figyeltek rá kellőképpen! Pisztolya volt, s azzal fejbe lőtte magát. A zsebében megtalálták Szónika telefonszámát, és így rövidesen én következtem a kihallgatottak listáján. Elmondtam, hogy énnekem igenis tudomásom van egy bécsi, magyar származású fiatalemberről. Személyesen is ismerem. Egy újsághirdetésben találtam rá, és valóban én ajánlottam őt a barátnőm figyelmébe. De hogy rabló, betörő lenne? Nehezen hinném!
Szerencsémre pontosan emlékeztem az újság címére és körülbelül a dátumra is. Otthon már nem találhattam rá az újságra, de elszaladtam a legközelebbi könyvtárba, kikértem az archívumból a France Soir-gyűjteményt, és hamarosan rábukkantam a keresett lapszámra. Előkerült a két bunda árának átadásakor megírt cédula is. Egy nő volt az ügynök, aki épp annyira tájékozatlan lehetett a háttéreseményekről, mint én, mert engedte nevét, sőt, telefonszámát is belefog­lalni a kis kézzel firkált dokumentumba.
Nem tartóztattak le, de munkaidőm letelte után több rendben jelentkeznem kellett a fővárosi rendőrség nyomozóosztályán kihallgatásokra. Vittem az újsághirdetés fényképmásolatát is magammal.
– Maga épp olyan bűntárs, mint a banda­vezér és a többiek – közölték velem, már az első pillanatokban. – Jóra ne számítson!
– Én soha rosszra nem gondoltam – válaszoltam.
– De igenis, ön tovább adott két bundát potom pénzért. Magának nem tűnt fel, hogy milyen olcsón adja?
– Honnan tudhattam, hogy valóban vadonatúj-e a két bunda, vagy valami uraságról levetett, felújított, molyos holmi? – próbáltam védekezni.
Hát nem volt könnyű kimásznom ebből a kalandból. Hosszú idő telt el, amíg kézbe kaptam a papirost, hogy nem terhel felelősség a történtek miatt, és megszüntetik az ellenem folyó bűnvádi eljárást.
Szónikát s engem is megviselt ez a történet, de ami mindennél fontosabb, levontuk a tanulságot, és továbbra is barátságban maradtunk. Marika, az édesanyja korán elhunyt májcirózisban, de a leánya nem elégedett meg nővéri diplomájával, ma már a jogtudomá­nyok doktoraként tevékenykedik Párizsban.
(folytatjuk)