Háromszék legkeletibb vára négy évszázadon keresztül vigyázta az Ojtozi-szoros forgalmát, felügyelve a kereskedelmet, szembeszállva a támadókkal. A modern kor hajnalára eredeti funkcióját elveszítve, természet és ember által elpusztítva, részben elfeledve, elhagyatott romként dacol a múló idővel.
A Rákóczi-vár romjai Ojtozteleptől, Kovászna megye legkeletibb településétől északnyugatra, az Ojtoz patak jobb partján, a Brassót Bákóval összekötő országút fölött emelkednek. A romok, melyek az útszélesítés, valamint a rajtuk keresztül vezetett nagynyomású gázvezeték nyomán maradtak, a Rakottyás-hegy alatti enyhe lejtésű teraszt foglalják el.
A várat a szakirodalom négyszögletes udvarú, sarkain tornyokkal rendelkező erődítményként írta le, de már a terepbejárások során kiderült, hogy a helyszín nem egyezik a leírásokkal.
A vár déli tornya 2,5–3 méter magas, 13×13 méteres halomként mutatkozott, tetején kőrisfák nőttek. A halom északkeleti oldala mellől egy részben elpusztított töltés halad északkeleti irányba. A keleti torony 1,5 méter magas, központi részén bemélyedő, növényzettel borított 12×12 méteres halma a délitől mintegy 50 méterre keletre emelkedik. Ettől is indul északnyugati irányba egy alacsony töltés, amely a gázvezeték építésekor kialakított útban megszakad. A vár nyugati és északi oldalán álló építményeiből mára már nem maradt semmi. Helyüket csak a talaj egyenetlensége jelzi. A 2003. év folyamán elvégzett régészeti kutatás során sikerült meghatározni az erődítmény valós formáját, valamint vázlatos, távolról sem teljes képet alkotni történetéről.
A déli torony 8,25×9×8,5×10 méter külső méretű, 1,6 méteres falvastagságú, trapéz alakú építmény volt. A helyben bányászott köveket kevés meszet és homokot tartalmazó habarccsal kötötték össze. A falakat alapozás nélkül a megtisztított anyakőzetre rakták. Ezek ma 1,50–2,00 méter magasak, legjobban az északkeleti fal maradt meg, amely az első emelet magasságáig áll. A falfelületeket gondosan rakták, valamint gondot fordítottak a sarkok kialakítására, ahol faragott köveket használtak.
A torony három emelet magas lehetett. A 4×4,1×4,25×4,5 méteres, trapéz alakú földszint a délnyugati oldal kivételével minden oldalon két-két fekvő X-hez hasonló, kisméretű lőréssel rendelkezett. Az északnyugati fal erősen megrongálódott az épület összeomlása során, amelyben elpusztult az itt található ék alakú lőrés. Központi részéből indul az erődítménynek a toronnyal szervesen egybeépült, a tereprendezés során részben elpusztult nyugati fala, belső, udvar felőli oldalán a torony bejárata nyílik.
A torony falával egybeépített déli várfal az északkeleti oldal központi részéről, két lőrés közül indul. Magasságáról nem rendelkezünk adatokkal, de elérhette az első vagy a második emelet szintjét. A falban egy, a toronyéhoz hasonló lőrést bontottunk ki.
A leomló falak keveset őriztek meg a torony első emeletéből. Annyit meg lehet állapítani, hogy volt legalább egy-egy kisméretű lőrés a délkeleti és északnyugati oldalon. Feltételezhető, hogy a többi oldalán is rendelkezett legalább egy nyílással, és akár a várfal gyilokjárójára nyíló ajtóval is. A torony északnyugati és délkeleti falának belső felületén nem figyelhetőek meg gerendafészkek nyomai. A feljárás létrán történhetett, ugyanis a falazatban nem kerültek elő lépcsőre utaló nyomok.
A torony felső emeleteiről nincsenek adataink. Az omladékban talált téglatöredékek arra utalnak, hogy legalább egyik vegyes falazatú lehetett.
A nyugat-kelet hossztengelyű, rombusz alakú keleti torony méretei: 8,50×8,00×8,50×8,00 méter. A déli toronyéhoz hasonló módon rakott falainak vastagsága 1,60–1,90 méter. Az építmény erősen lepusztult, mára a falmagasság nem haladja meg a 0,60 métert. A toronyból csak a 4,75×4,75 méter belső méretű földszint maradt meg, északnyugati oldalán egyetlen ék alakú lőrés nyomaival.
A várfal a torony északnyugati oldalához csatlakozott és a toronyfalban megfigyelt csonk egyértelművé teszi, hogy egyszerre épültek.
A délnyugati oldalhoz utólag felhúzott, vegyes falazatú, kőből és téglából épített fal támaszkodik. Méretei és elhelyezkedése (a torony hegy felőli oldalán) kizárja, hogy faltámasz lett volna. Mivel ez a szoros felől legkevésbé látható oldal, feltételezhető, hogy innen nyílt a torony emeleti bejárata.
Két toronyból (az álló déli és az elpusztult nyugati) és az északi két helyiségből álló építmény, valamint az őket összekötő falak alkották a vár központi részét, egy 30×20 méteres udvart zárva közre. A keleti torony az együttestől távolabb helyezkedett el, de fal kötötte össze a vár tömbjével. Feladata elsődlegesen a megfigyelés, a szoros védelme és az erődítményt a keleti oldalról érő támadások kivédése volt.
A tornyokat és a várfalakat lőfegyverek befogadására alkalmas lőrések törik át, amelyeket úgy alakítottak ki, hogy szemből és oldalról egyaránt védjék a falakat. A közvetlenül a földfelszín fölött nyíló két nagyobb méretű, ágyúhoz szolgáló lőrés a falak oldalazó védelmében játszott szerepet.
Ma már nem lehet megállapítani, hol lehetett a vár bejárata. Visconti térképe két bejáratot jelez: egyet a délnyugati, a másikat pedig a délkeleti oldalon. A helyszínen mindezekből semmi sem látható, mert az ottani falszakaszok megsemmisültek. Ez az elrendezés elfogadhatónak tűnik, ugyanis várkapunak kellett lennie, amely számára a délnyugati oldal a legmegfelelőbb. A védők a délkeleti falba nyíló ajtón keresztül könnyebben el tudták érni a keleti tornyot, mint ha a főkapun kilépve, a déli tornyot megkerülve közelítették volna meg.
A várnak az út szintjénél magasabban fekvő északkeleti fala, valamint északi és keleti tornyai a kor lőfegyvereinek hatékony lőtávolságán belül oltalmazták a szorost, míg az északnyugati falszakasz biztosította az út oldalvédelmét. A szoros védelmét tovább erősítette a völgyzáró fal, amelynek építése egyéb adatok hiányában a 17. századra tehető. Az erődítménynek gyenge pontjai is voltak, elsősorban a délkeleti oldala, amelyet megerősítettek ugyan a völgyre merőleges töltéssel, de védelmét csak nagyszámú helyőrség tudta ellátni, és végső soron egy ez irányból indított támadás okozhatta az erődítmény pusztulását.
A határvédelem mellett a kereskedelmi forgalmat is ellenőrző vár építésének idejéről nem rendelkezünk írott adatokkal. Első okleveles említése 1538-ból származik, amikor Majláth István erdélyi vajda megparancsolta a brassói tanácsnak, hogy az ojtozi várban szolgálatot teljesítők számára küldjenek utánpótlást. A kevés régészeti leletanyag nem elegendő az építés idejének meghatározásához. Késői említése ellenére az alaprajzi és építészeti adatok, a csakis tűzfegyverek használatára alkalmas keskeny lőrések a 15. század második felére, a moldvai–magyar háború időszakára teszik építését.
1552-ben Castaldo arra utasította a székelyeket, hogy erősítsék meg az Ojtozi-szorost. Tiltakozásukra Haller Péter szebeni főkirálybíró levélben kérte I. Ferdinánd királyt, hogy határozott utasítással kötelezze Háromszéket a parancs végrehajtására, mert az erődítmény nemcsak határvárként fontos, hanem a belső zavargások megfékezésére is alkalmas.
A 17. század folyamán a várban háromszéki helyőrség állomásozott, és egy ideig vámszedőhely is működött itt. Ugyanekkor erődítési munkálatokat (feltehetőleg ebben az időszakban épült a völgyzáró fal) és javításokat is végeztek, amelyekről egy 1637-ből származó felirat is tanúskodik, valamint a néphagyomány, mely szerint a várat „Rákóczi” építtette.
A 17. század utolsó évtizedeiben állapota elég rossz lehetett, és felújítási munkálatok zajlottak benne. Ez derül ki az 1690. évi országgyűlés határozataiból, amelyek között szerepel egy olyan rendelkezés is, mely szerint megtérítik a brassóiaknak és háromszékieknek az ojtozi váron elvégzett és elvégzendő építkezések költségeit.
A 18. század elejére az erődítmény már elveszíthette jelentőségét, legalábbis erre lehet következtetni az Apor Péter által feljegyzett, az Ojtozi-szoros környékén 1717 elején lezajlott eseményekből. Az 1716–1718-es osztrák–török háború során egy tatár sereg készült itt betörni Erdélybe. A háromszéki vezetőség, nem bízva a szoros védhetőségében, cselt vetett be, melynek következtében a tatárok visszavonultak.
Egy 1750 körül készült felmérésen a vár már erősen romos állapotban jelenik meg, leomlott falszakaszait nem építették újra, hanem paliszádokkal helyettesítették.
A vár utolsó szereplésére az 1788–1791 közötti orosz–osztrák–török háborúban került sor. 1788 őszén az Ojtozi-szorost védő őrséget meglepték a hegyoldal felől támadó török csapatok, melyek az elfoglalt erődítményt felgyújtották. A harcok emlékét a néphagyomány is megőrizte, a szoros fölött emelkedő sziklás gerincet Gyilkosnak nevezve el.
Összegzésképpen megállapítható, hogy a Rákóczi-vár kisméretű erődítmény volt, amelynek szűk beltere, valamint kis alapterületű tornyai csak alacsony létszámú helyőrség befogadására voltak képesek. Az erődítmény katonai jelentősége nem lehetett kimagasló, legfeljebb arra szolgálhatott, hogy rövid időre lekösse a völgyből indított támadásokat, de elhelyezése révén ki volt szolgáltatva a hátulról, a hegygerinc felől érkező támadóknak. A szorost csak akkor lehetett hatékonyan lezárni, ha a védők ellenőrizték a Rakottyás gerincét is. Ez azonban az erődítmény kis létszámú őrségével lehetetlen volt, ami végül pusztulásához vezetett.
A 19. század folyamán a romokat a természet erői tovább erodálták, míg végül az országút, majd az Erdélyt Moldvával összekötő nagynyomású gázvezeték megépítése majdnem teljesen elpusztította.
