Hogy néhány napra számunkra valóban Tusványos a világ közepe, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Lőrincz Csaba sátorban ülők a Kárpát-medence legkülönbözőbb országaiban élő magyarság jelenlegi helyzetéről is hiteles képet kaphatnak.
Az Idő van! Nemzetpolitika 2013-ban című tegnapi előadáson Felvidék, Vajdaság, Kárpátalja, Horvátország, Szlovénia és Erdély magyar szervezeteinek vezetői számoltak be a legkülönfélébb gondokról, amelyekkel a magyar közösség szembesül – azzal a kimondott céllal, hogy tanuljunk egymástól, ne essünk abba a csapdába, amelyet egy más országban élő közösség már megszenvedett, és hogy együtt döntsünk nemzetpolitikai kérdésekben.
A Répás Zsuzsanna, a budapesti kormány nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára által moderált beszélgetésen elsőként Borboly Csaba csíki területi RMDSZ-elnökként szólalt fel. Az elmúlt időszakban a nemzetpolitika kapott valamiféle magasztos töltetet, mintha csak a nagyok foglalkozhatnának azzal, pedig mindenkire tartozik, le kellene hozni azt az emberek szintjére. Az RMDSZ-es politikus szerint bizonyos helyekről a politikának ki kell vonulnia, nagyobb szerepet kellene biztosítani az egyházaknak, a nemzetpolitikai döntésekbe pedig be kellene vonni az önkormányzati világot is. Felhívta a figyelmet arra is: a szavazati jogukkal élő erdélyi magyarok száma folyamatosan csökken, az RMDSZ-nek, az MPP-nek, az EMNP-nek a legutóbbi választások során összesen is csak a választópolgárok mintegy 40 százalékát sikerült megszólítaniuk. Ezen kellene változtatni – hangoztatta Borboly, aki szerint magyar–magyar versenynek csak Hargita és Kovászna megyében van létjogosultsága. Lépjünk túl a vitákon, és próbáljuk meg kihasználni érdekérvényesítési lehetőségünket például a jövő évben esedékes államfőválasztásokon – fejtegette. Azt is elmondta: A 2010-es magyarországi kormányváltással nemzetpolitikai fordulat következett be, és ezt a pozitív folyamatot folytatni kell.
Szlovéniában sincs kolbászból a kerítés – kezdte mondandóját Horváth Ferenc, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség elnöke. A Szlovéniában élő magyarság helyzetét ismertető beszédéből azonban kiderült: leginkább a gazdasági válság – nagy a munkanélküliség – és a törvények alkalmazása okoz gondot, egyébiránt autonómia dolgában jól állnak. A magyarokat államalkotó közösségként ismerik el, a 90 fős parlamentben hivatalból jár nekik egy hely, a kisebbségekről szóló szlovén jogrendszer példamutató lehet más államok számára, a magyar közösség erős (2011-ben mintegy hétezren vallották magukat magyarnak, ám magyar kötődésűek lehetnek 15–16 ezren), sok az értelmiségi, élénk a kulturális élet, mintegy 60 egyesületet működtetnek, a szlovén államtól kapott támogatásuk összege ez idáig nem csökkent. Gondok azonban itt is vannak: a magyar megmaradás két alappillére, az egyház és az iskola hiányzik. Kétnyelvű tanodák működnek Muravidéken, hogy a szlovénok és a magyarok kölcsönösen tanulják egymás nyelvét, ám a gyakorlatban ez nem nagyon működik, a szlovénok nemigen beszélnek magyarul, ezért önálló magyar iskola létrehozásán gondolkodnak, minthogy fiatal magyar pap odatelepítésének ötlete is felmerült.
Nem állunk rosszul – vélekedett a Kárpát-medencei és a vajdasági magyarság helyzetéről Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke egyebek mellett a Szerbia uniós csatlakozásáról szóló tárgyalások elkezdésével is indokolva derűlátását, hiszen az európai értékrend egybeesik a magyarság érdekeivel. Rendkívül instabil a belpolitikai helyzet, a VMSZ-nek három szinten, országos, tartományi és önkormányzati fronton kell folyamatosan újraértékelnie a körülményeket, és ez bizony a közösségen belül is növeli a bizonytalanság érzetét. Egyebek mellett ezzel magyarázható az is, hogy a vajdasági magyar fiatalok közül rengetegen vándorolnak ki: ugyanannyian kívánják Magyarországon folytatni egyetemi tanulmányaikat, mint ahányan otthon akarnak maradni – magyarázta.
Tavalyi, meglehetősen borúlátó előadása után, idén néhány pozitív jelenségre is felhívta a figyelmet Berényi József, a felvidéki Magyar Közösség Pártjának elnöke – igaz, az általa szlovmagyar vírusnak nevezett, az asszimiláció előszobáját jelentő, önfeladás jelensége ellen minden eddiginél intenzívebben kell harcolni. A szlovmagyar vírus megnyilvánulásai, hogy a magyar állampolgárság ügyében inkább hallgatunk, a jogainkért való kiállás helyett inkább együttműködést keresünk, még ha ez önfeladást jelent is – magyarázta. A pozitívumok közé sorolta, hogy Szlovákiában immár lehet vitázni az autonómiáról, annak támogatottsága nagyobb lett a magyar közösségen belül, és a szlovákok sem tekintik már szitokszónak. Új, civil mozgalmi eszközöket vontak be a kétnyelvűségért folytatott harcba, és két, Szlovákián kívüli mozzanat is reménykeltő: Csehország elfogadja a kettős állampolgárságot, a szerb parlament pedig elítélte a délvidéki magyarok ellen 1944–1945-ben elkövetett vérengzéseket – mindezek hozzájárulhatnak ahhoz, hogy Pozsony is változtasson álláspontján. Megjegyezte továbbá: a szlovák kormány ismét elővette a közigazgatási átszervezés témáját – ez ügyben közös fellépést szorgalmazott az erdélyi magyarsággal.
Talán a horvátországi magyarság az, amelynek legerősebb a számbeli fogyatkozása, ez ellen kell tenni valamit – hangoztatta Jakab Sándor, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének elnöke. És e célért bizony sokat tesz az a nagymama is, aki rábírja lányát, hogy gyerekeit magyar iskolába járassa. Felidézte: a horvátországi magyarok közül sokan a délszláv háború idején a horvátok oldalán harcoltak, megbecsülést szerezve a magyarságnak – utalt Rózsa Flores Eduardora, aki maga szervezte az egyik, hősiességéről elhíresült ellenálló csapatot, benne számos magyarral. És sokat számít a megbecsülés, hiszen a kis lélekszámú magyar közösségnek nem lehet nagy érdekérvényesítő ereje. A horvát törvénykezés azonban jó – igaz, az alkalmazással itt is vannak gondok, ráadásul az erős nemzettudattal rendelkező horvátok rendkívül finoman, de elősegítik a magyarság beolvasztását. Példaként említette, hogy három magyar iskola működik, a magyar igazgató megválasztása útjába azonban különféle akadályokat gördítenek.
Aki Ukrajnában kisebbségpolitikával foglalkozik, az a cirkuszban már nem tud nevetni – kezdte a kárpátaljai magyarság helyzetét ismertető beszédét Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alelnöke. A tavalyi választások során magyar többségű választókörzetet nem alakítottak ki, sőt, azt a térséget, ahol tömbben él a magyarság, három körzetre szabdalták, így saját listáin nem juthatott be magyar képviselő a parlamentbe. A kisebbségbarát politikát ígérő kormánypárt az anyanyelvhasználatot biztosító nyelvtörvényt ugyan elfogadtatta, de azt magyar vonatkozásban egyáltalán nem alkalmazzák. A jövő évi államfőválasztás előtt ráadásul erősödőben a szélsőségesek, a valamikor a nemzetiségi béke szigeteként emlegetett Kárpátalján pedig újabban az is megtörtént, hogy szélsőséges nacionalisták éjszakai fáklyás felvonulást szerveztek Beregszászon. A pozitív fejlemények közé sorolta a magyar kormány támogatását, közös, magyar–ukrán programok kezdeményezését, illetve hogy nem gátolják a magyar állampolgárság felvételét.
Jól működött eddig a nemzeti együttműködés rendszere, a Magyarországon kívüli magyar pártok, szervezetek feladata, hogy a jövő évi választásokra mozgósítsák a külhoni magyarságot, és ily módon igazolják vissza azt a nemzetpolitikai fordulatot, amelyet Orbán Viktor kormánya kezdeményezett – fejtette ki Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke. Előadásában a kuruc-labanc magatartásforma dilemmáját vázolta: szerinte ez végigkísérte a magyar történelmet, mióta Magyarország megszűnt nagyhatalom lenni. Nem értékítéletről van szó, hanem két eltérő habitusról, ami a vezetők hatalomhoz való viszonyát jellemzi. A labanc magatartásformát az jellemzi, hogy a hatalomba beépülve próbálkozik érdekérvényesítéssel, a kuruc pedig az önrendelkezést választja, minél több függetlenségi jogosítványt követelve magának. Mindkét magatartás legitim, a magyar nemzetpolitika pedig akkor sikeres, amikor sikerül megtalálni ezek legszerencsésebb ötvözetét. Erdélyi, romániai viszonylatban a kormányra kerülés dilemmájával illusztrálta, hogy egyik magatartásforma véglete sem megfelelő. Az egyik véglet szerint bármi áron kormányra kell kerülni, a másik szerint semmiképpen, holott a megfelelő magatartás az lenne: akkor kell vállalni a kormányzást, ha az segíti az autonómia ügyét.
