Sok nemte­len támadás és rágalom érte a megyei kórházat (fertőzésve­szély, elégtelenül sterilizált mű­tők, orvosok nemtörődömsége, orvosi műhibák, személyzet­hiányból eredő felületes beteg­ellátás stb.), aminek hallatán sok háromszéki beteg keres gyógyulást Hargita megyében, de én mindezeknek az ellen­kezőjét tapasztaltam.
A közismerten szűkös anyagiak dacára osztályunk ragyogóan tiszta volt, mindennap fertőtlenítették a szobánkban levő tárgyakat, három-négy alkalommal sepregettek és felmosták a padlót. Rend és fegye­lem uralkodott, a személyzet – takarítónők, ápolók, nővérek, orvosok – példás tü­rel­me, kedvessége, hozzáértése szinte gyógyírként hatott a nehéz, ágyhoz kötött betegek­re; igye­keztek úgy ellátni, hogy ne szenvedjünk semmiben hiányt. Jómagam hálával tarto­zom az ortopéd szakorvosnak és műtős csapatának, hiszen félelmeim ellenére (egy régebbi térdműtét után átéltem egy tüdőembóliát) most már újra járni tanulok, pedig az aneszteziológus or­vos­nő – aki a mű­tét utáni álmatlan, súlyos fáj­dal­makkal teli éjszaka múltán meglátogatott – egy elejtett meg­jegyzéséből úgy értettem, hogy semmi jóval nem biztatott a sérülésem. Ugyan­csak köszönet illeti házi­orvo­somat, a mentős és roham­men­tős személyzetet, akik több­ször is segédkeztek a kórház­ba és hazaszállításomban. Nem vagyok éppen pehelysúlyú, és elég nehezen tudtak cipelni szűk lép­cső­házunkban a második eme­letre, de mindig gyorsan, udvariasan, kedvesen jöttek segít­ségemre.
Egyetlen negatív élményről tudok beszámolni: a mindennapos hosszú látogatási idő, az állandó jövés-menés, beszélgetés zavart, és úgy láttam, nem csu­pán engem. A betegek­nek csend­re, nyugalomra is szükségük van, a személyzet­nek a kezelé­seket, de még a takarítást is nehéz a sok látogató között elvégezni. Úgy gondolom, elég len­ne a napi egy-két órára korlátozott (kora délutáni) látogatási idő, mindannyiunk érdekében.

BÍRÓ MIKLÓSNÉ TOMPA ENIKŐ, Sepsiszentgyörgy