Kőszobrásznak tanult, de ma már szinte kizárólag természetművészettel foglalkozik, e műfajban a Kárpát-medencei alkotók egyik markáns képviselője. A marosvásárhelyi Pokorny Attila munkái a sepsiszentgyörgyi Magma Kortárs Művészeti Kiállítótérben láthatók, Természetes frekvenciák című tárlata a napokban zárul, de több itteni csoportos kiállításon bemutatkozott már, a Magmában is lapozható katalógusa alapos képet nyújt művészetéről.
A megyeszékhelyi nyári szobrásztáborokban fából készített két alkotása – Talajszabályzó (2010) és Évgyűrűk (2011) – Sepsiszentgyörgy köztereit díszíti. Pokorny már hároméves kisgyermekként rajzolt, a természetművészet csíráit szüleinek is köszönheti: édesanyja sokat és kreatívan varrt, ez az élménye alapozta meg későbbi, varratokkal kapcsolatos gondolatait, míg gyógyszerész édesapjától a növények ismeretét, szeretetét tanulta. Eltökélten vallja, útja, hivatása a képzőművészet: a kolozsvári képzőművészeti főiskolán tanult szobrászatot, 2001-ben végzett, majd 2006–2010 között a pécsi egyetem képzőművészeti karán tanult tovább. Feleségével, a békéscsabai, Budapesten diplomázott Knyihár Amarilla festőművésszel Magyarországról költöztek Marosvásárhelyre, három gyermekükkel ott élnek.
„Mai napig nagyon szeretem a kő- és tájszobrászatot, akár a figuratív művészetet is, mert azzal indultam, a rajztudást és a figuratív művészetet komolyan kellett vennem az egyetemen, aztán érdekes módon magamra néztem, és észrevettem ruháimon a gombjaimat, a varratokat – magyarázza Pokony Attila –, eszembe jutott, hogy annak idején anyám sokat varrt nekem meg magának is, s gondoltam, mi lenne, ha ezeket a varratokat, gombolásokat elkészíteném a tájban. A varrás valaminek a helyrehozásáról, összeépítéséről szól, ha elszakad egy ruha, megvarrjuk, műtét után egy sebet is összevarrnak az orvosok, így elkezdtem töprengeni, saját magamból kiindulva, mit tudnék hozzátenni a tájművészethez.” Félretette a kőszobrászatot, és csak ezzel foglalkozott, mélyen és komolyan, már szinte csak természetművészetben gondolkodik, készített még néhány famunkát, de azokat is próbálta ehhez a szemlélethez kapcsolni. Egyébként ma már számos művész foglalkozik ezzel a műfajjal, a keletiek természetművészetnek nevezik, az amerikaiak tájművészetként emlegetik.
Pokorny kőszobrászként, a pécsi doktori iskola hallgatójaként 2006-ban fordult a természetművészet felé, majd érezte, ez „benne működik”, hiszen „hiába mondják valamiről, hogy jó, mert ha én nem érzem annak, az engem már nem érdekel”. Korábban a kövekben történő „nyomhagyás” gondolata foglalkoztatta, végül áttért a tájban való nyomhagyásra, a világ számos pontján dolgozott már. Személyes élményeiből kiindulva a „varrás állapotát” képviseli, gyermekkori emlékeiből táplálkozik, s kiegészíti a népművészetben ismert keresztszemes varrásmintákkal, hiszen hagyománya van a varráskultúrának, s nem csak a Kárpát-medencében fontos, miként készítettek el egy-egy ruhát. „A varratok összeállítják a ruhát, a varrás funkciója, hogy egész legyen az anyag; ez az, ami engem foglalkoztat, összevarrok bizonyos részeket a tájban.” Valójában persze csak utal a varrásra, utánozza azt, sajátos varratai természetes anyagokból – ágak, levelek, növények – születnek, néha homokot mintáz a sziklára. Hat év anyaga mellett a Magmában bemutatott két installációt is, a pirogránit mohával körbefont „téglaszőnyege” pécsi gyökerű, első alkalommal Sepsiszentgyörgyön állította ki.
Amikor úgy érzi, „eltűnik” az erdőben, és elkészíti munkáit. Egyedül dolgozik, alkotásait lefotózza, s úgy véli, csak ő tudja úgy lefényképezni, ahogy láttatni szeretné. „A fotó utónyomata annak, amit élőben elkészítek, mert a legtöbb munkám eltűnik, elpusztul a tájban, de a fotó megmarad, az maga a mű.” Utóbbiakat felhasználva kiadták katalógusát, ahhoz jó barátja, John K. Grande kanadai író, művészettörténész írt méltatást A végtelen szobrászat felé címmel, művei honlapján (Koby.ro) is megtekinthetők. Pokorny Attila azt mondja, természetművészeti alkotásait plasztikákként kezeli, hiszen szobrász, s noha teret elfoglaló formákra tanították, ő már nem akarja elfoglalni a teret: „azonos frekvencián, együttműködve szeretnék létezni a természettel, már nem erőszakoskodom a kövekkel”.
Természetművészete gyermekkori természetjárásokból is táplálkozik, abban „anyám varratai és apám biológiai tudása ötvöződik”. Számára ez folytatható út, „nekem ez az utam, én azért lettem képzőművész, mert éreztem, ezzel kell foglalkoznom, hiszek ebben”. Hazatért szülővárosába, a Maros partján laknak, mert úgy véli, ott a helye. Marosvásárhelyen nem túlzottan „fényes” a művészeti élet, de nem a külső világ foglalkoztatja, s bár lényegesnek tartja a visszajelzéseket, munkáit főként saját magának készíti. Fontos számára a játékosság, szerinte egyszerűnek és játékosnak kell lennie, mint ahogyan gyermekei építenek. „A művészet a játékról, a könnyedségről és az állandó megújulásról is szól – hangsúlyozza a harminchat esztendős alkotó –, nem skatulyázódhatunk be egy bizonyos trendbe vagy stílusba. Nagyon sok minden történt már a természetművészetben, nem lehet görcsösen és erőltetve dolgozni, akkor szép minden, akkor van harmónia, amikor az ember könnyed, játékos és tiszta. Főleg, ha tiszta forrásból képes meríteni, mindig Bartók tiszta forrása van előttem, ez nagyon fontos, mint ahogy az is, hogy ne plagizáljunk, ne másoljunk innen-onnan. A Nyugat külön világ, de nekünk megvan a sajátunk; én nem vagyok mellveregető, nemzeti hősködő magyar, de nekem is megvan az identitástudatom, látom, hogy itt nagyon sok mindent lehet tenni, nem kell ahhoz feltétlenül Nyugatra menni, hogy valaki kortárs művész legyen. Fontos mindenről tudni és nagyon tájékozottnak lenni, alaposan ismerni mind a nyugati, mind a keleti képzőművészetet, azt, hogy mi történt eddig, de van itt még valami, amit hozzá lehet tenni, még mindig itt a forrás. Nem feltétlenül kell népművésznek vagy kosárfonónak lenni, nem erről van szó; gondoljunk Bartók Bélára, a tiszta forrás a lényeg, nem a mellébeszélés, a hamisság – összegez Pokorny Attila –, őszintének lenni nagyon nehéz, de annak kell lenni.”
