De mitől lenne jobb a helyzetünk jövőre? Mit is nyerünk azzal, ha nyugodtan hátra­dőlünk, és ódzkodunk kinyilvánítani igényünket? Hisz a veszély korántsem há­rult el, sőt, egy év múltán rosszabb helyzetben lehetünk, mint most, főként, ha a bukaresti hatalom folytatja fű alatt zajló régiósítását, az intézmények átszervezését, összevonását – az adó- és pénzügyi hivatal esetében láthattuk, miként képzelik el a decentralizációt Bukarestben. És ha igaz, hogy ugyanezen mintára következik több más hivatal átszervezése, könnyen arra ébredhetünk, kész tények elé állítottak. Akkor pedig hiába tiltakoznánk, arra hivatkozhatnak: mindent előkészítettek már, az állami intézmények többsége az új közigazgatási berendezkedés szerint mű­ködik, késő azon gondolkodni, miként is húzzák meg a régiók határait. És fogytán az időnk akkor is, ha a tervezett régióátszervezés veszélyeit eséllyé akarjuk változtatni oly módon, hogy a folyamatot kísérő hazai és nemzetközi figyelmet autonómiatörekvéseink ismertetésére hasz­náljuk ki. Ehhez ugyanis elengedhetetlen a közakarat felmutatása és olyan mértékű megmozdulások szervezése, hogy azokat sem Romániában, sem külföldön ne lehessen elhallgatni, semmibe venni.
E tekintetben figyelemre méltó a Székely Nemzeti Tanács újabb kezdeményezése, mely a tiltakozás újabb eszközével kívánja felhívni a figyelmet a bukaresti kormány alattomos tervére. Az októberre meghirdetett Nagy Menetelés mintegy a következő fokozata lehet a március 10-én Maros­vásárhelyen új lendületet és megerősítést kapott autonómiaküzdelmünknek, a megmozdulás pedig újszerűsége miatt is alkalmas arra, hogy a román vagy akár a nemzetközi sajtó ingerküszöbét elérje, ráterelje a figyelmet követeléseinkre.
Ráadásul úgy tűnik, ezúttal végre teljes összefogás bontakozott ki: mindhárom erdélyi magyar párt támogatja az ügyet. Az akció sikere most már rajtunk múlik, hogy minél nagyobb számban vegyünk részt a megmozduláson, és közösen nyilvánítsuk ki: Székelyföld fel nem osztható, be nem olvasztható.