Mindig Tomcsának hívtak, és a keresztség­ben a Sándor nevet nyertem. Ez volt egyszersmind egyetlen nyereségem az életben, s így büntetlen előéletű vagyok, amivel korántsem dicsekszem, csak úgy megemlítem. A büntetlen előélet ma valami olyan, mint a mellékke­reset: jó, ha van, de egyáltalán ne számítson rá az ember. Iskoláimat Székely­udvarhelyen végeztem, az ősi gimnázium mögött elterülő futballpályán. Kissé zajos diákmúltamból csak egy epizódot, mely csak a napokban végződött happy enddel.
Egyik tanárommal valami latin ige szenvedő alakja fölött összekülönböztünk. Az lett a vita vége, hogy a latin ige szenvedő alakja én lettem: kaptam egy pofont. Nem vagyok bosszúálló természet, mégis előadás után nem állhattam meg, hogy elégtételt ne vegyek oly módon, hogy amikor a tanár úr ment haza, hátul a kabátjára felcsempésztem a – nyugodtan merem állítani – kitűnően sikerült karikatúráját. A karikatúrának a korzó műértő közönsége előtt őrült sikere volt, melyet én az arányosság kedvéért kenyérbéllel kitömött jobb arccal, hamleti pózban élveztem. Ennek a frappáns első tárlatomnak az lett a vége, hogy a tanár úr menyasszonya a jegygyűrűt visszaküldte. A tanár úr először  önkezével akart megfojtani, amin nem is csodálkoztam, mert a meny­asszonya szép, gömbölyű, barna fehérnép volt. Telt az idő, a tanár úrral csak most, a tanárok ötvenszázalékos fizetésredukciója alkalmával ta­lálkoz­tam. A tanár úr vidám agglegény, melyért nem bírt eleget hálálkodni nekem. Örömében valósággal kirángatta kezemet a helyéből. Saját szavai szerint: az első időben mélyen megvetett karikatúráját most úgy őrzi, mint egy ereklyét.
1917-ben csatlakoztam a hadra kelt központi hatalmakhoz, és ’18-ban össze is omlottam velük. Akkor megütöttem a szívemet, s amikor fájdalmamnak hangot adtam, M. I.  szerkesztő  felfedezte bennem a humoristát. Azóta nyilvánosan nem merek sírni. (...)
Alábbiakban adom a humorról való felfogásomat:
Tüzérségi tűzben vonulunk fel Vol­hí­nában.
A gránát meg a srapnel úgy hullott, mint az eső: jobbról-balról dőltek ki a fiúk. S akkor, amikor szakadozott már az utolsó cérnaszál is, mely az élet reménységéhez fűzött,  amikor beleinket mardosta a halálfélelem, amikor torkunkból vinnyogva buggyant elő az utolsó menedék: „Anyám”, amikor soraink már ingadoztak, és egy pillanat múlva már nem előrementünk volna, hanem vissza, vagy szét a biztos ha­lálba, akkor... akkor egyik baka talált a földön egy rossz, lyukas ernyőt.
Az ernyő jó kezekbe került. Kovács György 22-es honvédbaka elkövette a világháború  legvitézebb tettét:  felnyitotta ezt a siralmas lyukas esernyőt, és ahogyan szokás, amúgy rendesen a feje fölé tartotta a zuhogó golyózáporban.
A hatás hihetetlen volt.
A kontraszt, a háború dühöngő bestiái elől egy lyukas esernyő mögé való megbúvás, a helyzet humora egy pillanat alatt levezette kétségbeejtő állapotunk borzalmas voltát.
Kiköptük a szájunkba vágódó földet, csárdásra nyomtuk a páncélsisakot, és röhögtük, röhögtük azt a marha Kovácsot elöl az ernyővel.
...Nini, most ott rohan a dombon... most mellette vágódott be... semmi... rohan tovább, és kezében... nézd, pajtás, a kezében, a feje fölött az ernyő...
És röhögtünk, és rohantunk az ernyő után, mely ott imbolygott előttünk a füstben és a tűzben. Nevettünk, nevettünk, és észre sem vettük, hogy közben átjutottunk a zárótűz borzalmain. Amikor már minden reményünk elhagyott, egy lyukas esernyő adott nekünk erőt, mely szomorú látvány, ha becsurog rajta az eső, de egyetlen védelem pergőtűzben.
A lyukas ernyő.
A humor.
Nem kell sokat magyarázni, hogy a gond, a nyomor és a kétségbeesés pergőtüzében rohanunk előre. Torkunkat szorongatja a rémület, csurog rólunk a halálveríték, és soraink bomladoznak.
Ha néha felnyitom a humor lyukas ernyőjét, Kovács honvéd alakja imbolyog előttem, és ha ezzel az ernyővel önöknek csak jottányival is megkönnyítem az előnyomulás borzalmait, akkor nem bánom – hogy stílszerűen  fejezzem be – , ha el is bukom.
Pont.
1932. január