Jött a változás, s hirtelen je­lentek meg a színen az új köl­tők! Nem kellett különösebb jóstehetség ahhoz, hogy Orbán János Dénes, Sántha Attila, Fekete Vince és László Noémi verseit olvasva rádöbbenhessek arra, itt valami más kezdődik, s az új időknek új dalaival jelentkező, időnként szókimondásukkal is meghökkentő költőket bemutatva azt állítottam, hogy minden előttük van! Úgy beszéltem az induló költőkről, mintha életmű állna mögöttük, hangsúlyozva, hogy előttük s rajtuk áll, de körülményeiken is múlik, miként alakul költészetük, s megjósoltam a reprezentatív folytatást. Akkor a lehető legkedvezőbb „körülmények” között indultak, megszűnt az irányított kultúra, hirtelen minden szabad lett, feltételeztem, hogy élni tudnak a szabadságukkal. Azóta eltelt tizennyolc év.
László Noémi akkor, a „fiúk” közül dalszerűségre hangolt­ságával tűnt ki. Feltehetőleg ez ejtette meg Kányádi Sándort is, aki egy tévéműsorban név szerint is kiemelte. Ez a dalra han­goltság megmaradt, de át is alakult. Soha nem hittem volna személy szerint, hogy László Noémi dalaiból valami metafizikai ma­gunkra maradottságra döbbenhetünk. Márpedig Föld címmel megjelentetett új könyvében hangsúlyozottan erről van szó. „Montblanc csúcsán a hó s a jég mese. / Az mű­ködik valaki éhes-e? / Hajlandó lesz-e uralni magát…” A kérdés egyáltalán nem szó­noki, s László Noémi újabb verseinek borzongató hitelességét bizonyítja. A dalt dalra költő az emberélet útjának felén, vagy valamivel előtte, találkozott sorsa démonaival, s most megpróbál szembenézni önmagával, tisztázni, hogy hol is rontotta el az életét, ha egyáltalán elrontotta. „Villog az ég, mint tigris bőre nyer­sen, / sárga levélen tobzódik a nap. / Szél fúj. Melyik ér földet ha­marabb? / Mi emel újra, hogy ismét leejtsen?” László Noémi köl­tészetének talán legnagyobb vállalkozásából, szonettkoszorú­jából idéztem. Nyilván a költészete múlik azon, és a személyisége magmaradása, hogy milyen válaszokat talál önnön kérdéseire.

László Noémi: Föld. Versek. Sétatér Könyvek, 2013, Kolozsvár