Vona Gábor Jobbik-vezér hét végi kijelentései szelet vetettek, s vihart arattak, beszállt Traian Băsescu államfő is az áldatlan hitvitákba, kijelentve, hogy a nemzetiségi kérdést tekintve Magyarország az instabilitás gyújtópontjává vált a térségben.
Az államfő nem állott meg itt, nemes egyszerűséggel azonosítva Vonát a magyar kormánnyal, a diplomáciában némiképp szokatlan kijelentéseket tett, ami azonban ezen a hosszú, forró a nyáron, amikor láthatólag már új, alakuló pártjának népszerűsége köti le hihetetlen energiáit, nem véletlen. Először Omar Hajszám hazahozatala után vádolta meg saját kormányát, miszerint nincsen meggyőződve az akció törvényességéről, lehet, hogy a titkosszolgálatok törvénytelen küldetésbe kezdtek egy idegen állam, Szíria területén, és egyszerűen elrabolták a terrorizmussal vádolt arab maffiózót. Majd Besszarábiába repülve kijelentette kedves moldáv nemzettársainak, hogy csak kérniük kellene, és azonnal csatlakozhatnának Romániához, hiszen a két román állam egyesítésének nincsen semmi akadálya. Azután kiderült, mégis: a moldávok nem akarják. Most pedig Magyarországgal keveredik diplomáciai bonyodalmakat előidéző hitvitákba, ő, az államfő be akarja tiltani a tusnádi szabadegyetemet, noha ehhez nincs joga, s mintha elfelejtené, hogy „egykor”, alig néhány éve még itt beszélgetett kedélyesen Orbán Viktorral.
De ez már a múlté, új nyár, új párt, új érdekek, s Băsescu (Cosmin Guşă szerint „politikai állat” – animal politic) csak azt bizonyítja, hogy számára semmi sem szent, a barátság sem. S most, mivel teher számára az ellenzéki és őt egyfolytában emiatt bíráló média kritikája, visszatér a mindég beváló sovén-nacionalista őrjöngéshez. Ennyit államfőnk következetességéről, ami nem is politikai erény, vagy ha igen, véli ő, rá is fázhat.
Sokat hangoztatott magyarbarátságának is vége, igaz, ennek csúcsán is azt állította a székely autonómiáról, hogy igen, de csak annyira és annyit, mint Caracalban. Most pedig Marosfőn arról hamukázik, hogy ő nem kommunista, Romániában nem lesz még egyszer Sztálin diktálta magyar autonómia. Mivel az államfő nem néz a tükörbe, hallgatói szemében szemléli magát, nem tudjuk, látja-e, amikor elpirul, de ha nem, úgyis mindegy. Hogy mi lesz itt és mi nem lesz, azt pontosan ő, aki gyorsabban váltogatja véleményét, mint kedvenc kék pólóit, nem láthatja. Vagy ha igen, talán egy rácsos ablak mögül. (Mint megesett Adrian Năstaséval.)
Arra viszont el lehetünk készülve, hogy a kampány mindkét országban eldurvul, de ez már ilyen, senki semmit ebben a térségben ajándékba a másiktól, az elnyomott az elnyomójától nem kap. Miként Caragiale megfogalmazta: ha árulás, akkor legyen árulás, de tudjunk mi is róla!
