– mondja a fiatalember, nyakában hároméves-forma kisfiával. Nem csak őszinte csodálat, de érdeklődés is a hangjában, így hát felhagyok a kopjafakezelő mázolásával. Láttam korábban hátramenni őket a temetőben, a Makovecz-tervezésű halottasház mögött sétálva rá kellett jönniük, hol járnak, odafelé meg is kérdezte, bemehetnek-e a kápolnába.
Nem javítottam ki, hogy az nem kápolna, csak annyit mondtam, most épp nincs nyitva. Nem erőszakoskodott, hogy esetleg kitől lehetne kulcsot, utánaindult kavicsot szedegető kisfiának és eléggé tájidegen módon nézelődő feleségének.
Folytattam a kopjafakezelő mázolását, csak lenolajjal, fiam, mondta Pali bácsi egy évvel ezelőtt, amikor épp ilyen rekkenő augusztusban elhoztuk Csernátonból – Alsócsernátonból, ahogy mindig is pontosította szülőfaluja nevét az, akinek fejfája gondozása örökségemmé lett –, semmi modern kencefince, csak a természetes anyagok. Évente kétszer-háromszor, az konzerválja rendesen a fát, hogy száz év múlva is álljon. Csillog a fényben a frissen lekent kopjafa, épp tövéhez tenném vissza a virágtartónak szolgáló gorzafalvi cserépkorsókat, amikor ismét megszólít a fiatalember, nyakában hároméves-forma kisfiával. Helyi jellegzetességek ezek a keresztek?, kérdezi, hirtelenében nem értem, milyen keresztekre utal, hiszen itt, a temető első felében csupán a faragott fejfák, egyre szaporodóban. Kopjafák ezek, mondom, nincs román megfelelője a szónak, és igen, a Székelyföldre jellemzőek. Nem akad fenn a térség megnevezésén, bizonyára néz tévét, a ferdítő hírcsatornákat is, melyeken ha az „úgynevezett” jelzővel társítva is, de gyakran elhangzik Székelyföld neve, s a beszélt nyelvben nem lehet kisbetűt a nagytól megkülönböztetni, nem érezni hát azt a lekicsinylő utalást, melyet az akár környezetünkben élő, magyargyűlölő magatartásukat ekként is kifejező patrióták írott szövegeikben használnak. Kopjafák ezek, magyarázom, beszélő fejfák, rajtuk egy-egy élet útja, azért is nincs két egyforma, persze, motívumok ismétlődnek, ott a székely kereszt például azt mondja az olvasónak, az alant nyugvó székely származására büszke, jó hazafi volt, vagy a buzogány végződés, férfi volt, és harcos jellemű.
A fiatalember, nyakában hároméves-forma kisfiával, figyelmesen hallgat, ilyen máshol is van?, kérdi, de mennyire, régen temetőink csupa faragott fejfákkal voltak tele, ha idejéből futja, nézzen szét Erdővidéken, a temetők régi részeiben még ma is látni száz-, kétszáz éves fejfákat, írásuk kiolvashatatlan már, de széltől cserzett, esőtől koptatott mintáikról minden leolvasható. Régi dolgok ezek?, kérdi tovább, régiek bizony, válaszolom, még a kereszténység előtti időkből, de a történelemórától megkímélem, látván, hogy felesége már a temető kapuja felé tart. És csak a reformátusok temetőjében találhatóak meg?, fűzi tovább kíváncsiságára a kérdések sorát, eredetileg a református és unitárius temetők sírjele volt, adom meg neki a választ, ma már a más felekezetűek is alkalmazzák, miként emlékoszlopként is használatossá vált, a Nyergestető legmutatósabb példa rá, Székelyföldön jártában-keltében ne hagyja ki, mesél az a hely is, helytállásról, kitartásról, konokságról, ott ismerni meg, milyen a székely, szabadságáért életét nem sajnálja. De honnan is jött?, kérdem én is, nem a párbeszéd fenntartása végett, hiszen felesége a temető kapujában már idegesen toporog, és kisfia is nyakában egyre jobban cibálja a haját, Szucsávából, jó messziről, mondja, hát igen, jó messze van az is, és nem csak kilométerekben.
„Arată excelent“, azaz csodálatosan néz ki, mondja búcsúzóul, még egyszer körülnézve a temetőben, igaz, nyugtázom, bár aki nem turistaként jár ki ide, annak nem annyira vidító a látvány, ez így van, mindannyiunkkal így van, ismeri be elmenőben. Ember és ember között kisebb a távolság, mint magamutogatásuktól megszédült szócséplők szeretnék.
