Erdővidéki fiatalok és meglett emberek, illetve anyaországi diákok segítségével feredő épül Kisbacon határában. Rusztikus, az egyszerű kikapcsolódást szolgáló létesítmény születik: a medence a maga nemében nagynak számít, mintegy negyven négyzetméteres, mellette öltözők, a pihenni és a falatozni vágyók számára pedig fedett részt alakítanak ki. A valamikori kenderáztatót a medencéből kifolyó vízzel töltik fel, köréje padokat helyeznek el – még nincs ugyan kész teljesen, de már az összefogást, a kaláka erejét dicséri a hely.
A forrástól kőhajításnyira kavicshegyek tornyosulnak, mellettük baconi cserepek sorjáznak, fiatal, vékony lányok hatalmas hasított gerendákat háncsolnak, kicsit tovább meglett férfiak épületet ácsolnak, a pallóúton pedig legények talicskázzák az építőanyagot. A hely egyelőre még inkább csak nagy építőtelepnek tűnik, nehéz elhinni, hogy alig másfél nap múlva már használatba adják a létesítményt. Igaz, a munka intenzíven folyik – a kalákába érkező fiatalok nem könnyed táborozásnak tekintik a Kisbaconban töltött tíz napot, hatalmas erőbedobással dolgoznak –, így valószínűleg nem lesz szükség csodára, hogy időre elkészüljön a feredő.
A mesteriskolába járó Juhász Attila Sátoraljaújhelyről érkezett, s az öltöző építését irányítja. Három éve tud a kalákaprogramról, de most először jutott el. Örül, hogy itt lehet: az ácsolást értő kisbaconiaktól sokat tanult – otthon inkább családi házakon, középületeken dolgozik, fát kevesebbet is használnak, ezért kihívást jelent a mostani feladat –, s jó érzéssel tölti el, hogy közösségi ügyet segíthet. Tetszik neki, ami épül, s szívesen magyarázza, mutatja az egyik deszkarakásról előkerülő terveket. Az épület maga nem lesz nagy, de formája szemnek tetszetős, s különös hangulatot ad neki a közepén álló tölgyfa. A Lakatos Elemér által felajánlott, Nagy Están-dűlőből származó tölgyfa nem dísz, hanem jelkép: a feredő hasznosságát hirdeti.
Bedő Csaba, Benedek János, Komporály Béla és Nagy Zsolt a pallóúton dolgozik. Faragják, szegecselik, erősítik és összekötik a lápos talaj fölött húzódó, cölöpökből és deszkákból álló faösvényt. Kérdésünkre elmondják: otthon is lenne, mit tenniük, de itt most kell cselekedni, nem amikor éppen ráérnének, ezért a kalákát most mindennél fontosabbnak tartják. A Debrecenből érkezett tájépítész-hallgató Böőr Bernadettnek a kisbaconi kalákázás egyrészt tanulmányi kirándulás – hiszen gyakorlatban sajátíthat el a jövőben hasznosítható fogást –, ám egyúttal régi vágyát is teljesítette Erdélybe látogatásával. Azt mondja, a táj szépsége, az emberek kedvessége, összetartása és szorgalma lenyűgözte, s reméli, a közeljövőben visszatérhet, és kipróbálhatja a most készülő feredőt.
A Bodvaj Egyesületet képviselő Benedek Márta is dicséri a messzi földről érkezőket s a példásan teljesítő falustársait is. A feladatok elvégzésébe a környékbeli közbirtokosságok és vállalatok is besegítenek, adnak fát, szerszámot, szakembert, terméket és nem kevés pénzt. A falu népe is kitesz magáért: a reggeli és a vacsora szinte teljes egészében felajánlásaiknak köszönhető. Az asszonyok kenyeret és fánkot sütnek, túrós puliszkát készítenek, rengeteg pityókát, sajtot, tojást, lekvárt és tejet hoznak, de akad, aki báránnyal, oldal szalonnákkal kedveskedik, vagy éppen vadpörköltet kínál. A Székely kaláka programot életre hívó Ars Topia Egyesület vezetője, Herczeg Ágnes is a kisbaconiak igyekezetét, teremtő erejét emeli ki mondván, meggyőződése, Benedek Elek szellemisége munkálkodik még mindig a táj lakóiban. Abban bízik, az ő csoportjának tagjait hosszú időre megfertőzi ez a szellemiség, s nemcsak szakmailag lesznek többek, hanem emberként is.
