A kezdeményező egy mérsékeltnek nevezett párt, a kormányzásban legnagyobb súllyal rendelkező szociáldemokraták egyik képvi­selője, Bogdan Diaconu, aki buzgalmában vagy nem veszi észre, hogy – a törvény elfogadása esetén – Románia civil szervezeteinek igen nagy részét elvágná az őket éltető pénzforrásoktól (a brit trónörökös által támogatott falumentő alapítványt és a volt szász települések felújítása mellett sok-sok szociális, környezetvédelmi, felzárkóztatási feladatot is ellátó német egyesületeket is), vagy eleve diszkriminatívnak szánja a valószínűleg szándékosan homályosan fogalmazó jogszabályt.
És nem éri be ennyivel: múlt héten benyújtott újabb tervezetében szélsőségesnek nyilvánítana és be is tiltana minden olyan rendezvényt – találkozót, konferenciát, tábort és tüntetést –, amely megkérdőjelezné Románia egységes és oszthatatlan nemzetállami jellegét. Ez is be­vallottan a magyar követelések ellen irányul, pedig nem csupán a nem szívesen látott magyarországi politikusok vannak más véleményen, hanem az erdélyiek egy része is, az RMDSZ-szel, sőt, jó néhány román értelmiségivel együtt. A kormánypárt egyik embere – akinek a kommunis­ta diktatúrára emlékeztető nézeteitől senki sem határolódott el! – úgy képzeli el a hazai közéletet, hogy épp az egyik legkényesebb kérdésről, az ország minden más gondját azonnal feledtető és elfedő nemzetiségi jogokról egyáltalán beszélni se lehessen a küszöbön álló alkotmánymódosítás és régióátszervezés során. A veszélyt nem nevezi meg, de mindenki számára világos: nehogy az önállósult Koszovó jusson az eszébe bárkinek, aki másodrendű polgárnak érzi magát.
A román államfő hadat üzenhet Magyarországnak, és nyíltan szorgalmazhatja az egyesülést Moldovával – de az elcsatolt magyarság még kulturális autonómiáról sem álmodhat. Marosvásárhelyen nem Sütő Andrásnak, hanem egy moldovai költőnek állítanak szobrot – ugyanott, ahol a közelmúltban 50 százalék alá csökkent magyar lakosságnak nem lehet saját ünnepe, iskolája, lassan orvosa sem. Ezt nevezik Bukarestben egyenjogúságnak, amit mellesleg szintén az alkotmány szavatol, bár erről mindig megfeledkeznek.
Államalapító Szent István királyunk ünnepén nem lehet eltekinteni a párhuzamtól: ő fogalmazta meg – ezer évvel ezelőtt! –, hogy „a türelem és az igaz ítélet gyakorlása” az országkormányzók egyik legnagyobb erénye, az idegenek megbecsülése pedig saját érdekük, „mert az egynyelvű és egyszokású királyság gyenge és esendő”. Itt éppen fordítva gondolják, és ez, sajnos, semmi jóval nem biztat.