A vadászat tehát szerves része volt a székely falu életének. A falutörvények már a 17–18. században leírták, sza­bályozták, miként is kell élni ezzel az örökséggel, hogy megmaradjon, és a következő nemzedékek is találkozhassanak vaddisznóval, medvével, szarvassal erdeinkben – magyarázta Pozsony Ferenc egyetemi tanár, amikor arra kértük, határoz­za meg a vadászat szerepét a székely falvak életében.

Régi álom valósult meg
Az említett szabályok valóban jól mű­ködhettek, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az idei Zabolai Napok idején szervezett trófeakiállítás. A Csángó Néprajzi Múze­umban a pompás trófeák nagy sikert arattak, nemcsak idősebb és fiatalabb vadászok, erdőjárók látogatták, a témában járatlanoknak, gyermekeknek is remek alkalmat adott az erdeink pompás vadjaival való ismerkedésre.
A vadászkiállítás ötlete egyébként már néhány évvel korábban felvetődött. Pozsony Ferenc három évvel ezelőtt Kovásznán látott hasonlót, és tudta, hogy ahhoz komolyan kötődik idős Demes Botond – aki most Zabola alpolgármestere, és akinek szíve csücske a vadászat. Meggyőzte, hogy a nagyközség is megérdemel egy hasonló rendezvényt, így jöhetett létre a kétnapos kiállítás.
A látnivalók bősége elkápráztatta a látogatókat. Őzbakok, gímszarvasbikák, dámvadak agancsos koponyái, hullott agancsok, medvebőr, nyári és téli vaddisznóbőr (a kettő között látványos a különbség: a téli szőr hosszú, durva, sötét színű, meleget megtartó sörtéje mellett különösnek tűnik a nyári, világos, sokkal jelentéktelenebb szőrzet – mintha nullásra nyírták volna a vaddisznót), vadmacska, fanyest és kőnyest (ez utóbbi költözik be falvak, de városok területére is, megtizedelve a majorságállományt), rókagerezna díszítette a kiállítóterem falait. Élőnek tűnő, kitömött vadmalac, szájában lopott tyúkot tartó róka, hiúz és még egy sor szépség. A humor sem hiányzott: két lábra emelkedett kitömött nyulat vadászruhába öltöztettek, kezébe lövésre tartott puska, derekára golyóöv került – ezután merje mondani valaki, hogy a nyúl nem viheti a puskát… A preparátumok különben a kovásznai Bucsi Béla keze munkáját, tudását dicsérték.
A művészetek is kapcsolódnak a vadászat­hoz, az egyik falra kifüggesztették Kölcze József ide illő domborművét. A fába faragott szarvasbika a 80-as években készült, és évekig díszítette a csomakőrösi vadászház oromzatát. A vadászház akkoriban a mai villatelep első építménye volt, az erdő alatt ott volt legelőször villanyáram.

Öröklődő szenvedély
A vadászat szeretetének öröklődését bizonyította a kiállításon megtekinthető több mint százéves, vaddisznóbőrből készült vadásztáska, a Demes család féltve őrzött ereklyéje. A kiállított trófeák nagy része idős Demes Botond tulajdona, ő hozta terítékre a vadakat. A családi hagyomány, a vadászat szeretete folytatódik, a kiállítás megszervezését segítette fia, ifjú Demes Botond, aki a maga során hivatásos vadász.
Idősb Demes szeretettel emlékezett vadászéletének kezdeteire. „Vadász mivoltom kialakulása korán kezdődött. Ter­mészetesen apám foglalkozott velem a legtöbbet, s személyes példáján túl az a mód, ahogy a vadászatot gyakorolta, a legnagyobb hatást tette rám. Sokat tanultam nagy tapasztalattal, gyakorlattal rendelkező barátaimtól, akikkel együtt vadászhattam” – mesélte.
A Demes család trófeáit – melyeket Háromszéken, az országban és külföldön elejtett vadak viseltek egykoron – már több alkalommal bemutatták, díjazták megyei és országos kiállításokon, rendszeresen szerepeltek a Kovásznai Napok programjában, de most voltak első alkalommal láthatóak Zabolán.

Szarvasbikák koronái
Demes trófeái között szerepel az aranyérmes gímszarvasbika-agancspár is. A vadász szeretettel és nagy hozzáértéssel magyarázta, trófeája hogyan érte el a szükséges 220 pontot: szemág és jégág megléte, a minél dúsabb korona, az agancsszár vas­tagsága, sötét színe, gyöngyözése, a rózsa körmérete, a trófea súlya, szép nyitása kellett ahhoz, hogy a minősítést megkapja.
A szarvasagancsok bírálati képletét 1925-ben Nadler Herbert dolgozta ki, és 1937-ben nyerte el végleges formáját (Nadler-képlet). Rendszerét a percentuális egyensúly jellemzi, az egyes szépség­té­nyezők súlyozott figyelembevételével. Ez szolgált a későbbi nemzetközi bírálati kép­let alapjául is, amelyet az 1937-ben Berlinben rendezett Nemzetközi Vadászati Kiállításon a Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanács (Conseil International de la Chasse et du Conservation du Gibier, rövidítve: CIC) javaslatára fogadtak el CIC-képlet néven. Ezt 1952-ben módosították, majd 1954-ben a düsseldorfi kiállításon véglegesítették, s nemzetközi bírálati kép­letté nyilvánították.
Az ország eddigi egyik legnagyobb agancsát viselő gímszarvasát Nicolae Ceauşescu lőtte 1980-ban Vrancea megyében. A 15,11 kilogramm súlyú trófeát 261,25 CIC-pontosra értékelték. Ám ez jóval elmaradt a nyolc évvel később a bulgáriai Silistriben begyűjtött, 16,20 ki­logrammos, 273,60 pontos trófeától. Ennél is nagyobb a 2005. szeptember elsején ugyancsak Bulgáriában, Etropoliban, az Elen vadászterületen Eberhard von Gem­mingen-Hornberg által elejtett szarvasbika trófeája, melyet 278,03 pontosra becsültek – tudomásunk szerint ez a jelenlegi világ­ranglista-vezető.
Háromszék sem szégyenkezhet érem- és rekordgyanús koronákat viselő szarvasbikáival. Habár sok öreg bika kevesek szeme előtt mutatkozik (jó tudni: a szarvasbika agancsai csak bizonyos életkorig növekednek, majd a bika „visszarak”, értékében is csökken agancsa), hullott agancsok mutatják erdeink királyainak milyenségét. De puskavégre is kerülnek kapitális példányok. Legutóbb 2011. szeptember 25-én Kom­mandón ejtettek el hatalmas bikát. Az or­szág első trófeái közé tartozó agancsot viselő gímszarvast Bige László magyarországi üzletember hozta terítékre a sepsiszentgyörgyi Abies Hunting által szervezett vadászaton. A szarvasbikák titkos, visszahúzódó életmódját bizonyította ez a szarvas is: a vadászterület kezelői állítólag nem is tudtak korábban a hatalmas állat létéről, mondhatni, véletlenszerűen került puskacső elé. A kommandói trófea országos kincsnek számít, a vad elejtője csak élethű másolatát tarthatja gyűjteményében.