A tanács mondhatni egyetlen, vállalattól, intézménytől független művelődési lehetőségként a városi mozi zökkenőmentes tevékenységét próbálta elősegíteni. Egy ideig saját kezelésében tartotta, majd bérbe adta, de fenntartotta jogát dísztermében az általa szervezett gyűlések, összejövetelek megtartására.
A Maniu-gárdisták által lerombolt 1948-as emlékmű újraállítását a Magyar Népi Szövetség rendezésében 1945. július 31-én, Petőfi Sándor halálának 96. évfordulóján ünnepelték meg. Mellékelt képünk Boér Lajost a Nemzeti dal szavalása közben örökítette meg.
A Népsport Szervezetét (OSP – Organizaţia Sportului Popular) a tanács rendszeresen pénzbeli támogatásban részesítette, de a közmunka szervezésével és ellenőrzésével sikerült javítani az amúgy kevés sportolási lehetőség minőségén. Ne feledjük: az 1946–47. évi labdarúgó-bajnokságban a textilgyárnak a város lakossága által is támogatott csapata a román bajnokság legfelsőbb osztályába jutott, eredményét azonban néhány hét leforgása alatt, bizonyos hiteltelen óvásoknak helyt adva, megsemmisítették. (Tényként említem, hogy az előző évi kerületi bajnokságban Daragics Béla, a csapat csodacsatára 38 gólt lőtt.)
Már a két világháború között a méntelepen létesített katonai lövőiskola és lovassági továbbképző újjászervezése, nagyszámú tiszt és családjának városunkba költözése lakáshiányhoz vezetett, ehhez 1948-ban még hozzáadódik a kolozsvári munkásszínház tagjainak és azok családjának Sepsiszentgyörgyre helyezése. Emellett a Román Nemzeti Bank számos tisztviselője számára is lakásigényt jelentett be. A belügyminisztérium a prefektúrán keresztül felszólította a városi tanácsot, éljen javaslatokkal a lakáskrízis és a foglalások, rekvirálások kérdésében az 1945/629-es rendelet és az 1945/86-os törvény alapján.
A tanács a következő javaslakokkal próbálkozott javítani a helyzeten:
1. A túlnépesedés-megszüntetési bizottság (comisia de descongestionare) elvégezte a lakások felmérését, megállapítva, hogy sok olyan lakója van a városnak, akinek itt-tartózkodását semmi nem indokolja (a magasabb nyugdíj miatt költöztek a városba vidékről, munkahelyükről elbocsátottak, gyanús foglalkozásúak, rendbontók, szabotőrök stb.), tehát ezeket ki kell utasítani.
2. A megkezdett ingatlanok építésének befejezése az állam vagy bérlők által, állami lakások építése.
3. A Közoktatási Minisztérium tulajdonában levő gazdasági iskola befejezése, hogy helyet adjon olyan intézményeknek, melyek volt magánlakásokban végzik tevékenységüket (erdészet, pénzügy, adóhivatal, pénzügyőrség, mezőgazdasági kerület, rendőrség, állambiztonsági hivatal, mérleghitelesítő, munkakamara, szeszlerakat, tiszti kaszinó, óvodák). Tanügyi tulajdonban levő olyan épületek kijavítása, melyek a háborúban megrongálódtak (volt tanalapi épületek).
A későbbiekben a polgármesteri hivatal kéri a lakosság újbóli ellenőrzését és Sepsiszentgyörgy „zsúfolt várossá” nyilvánítását. Ezt a minisztérium elutasítja többek között a város addigi javaslatai alapján, valamint arra hivatkozva, hogy a múltban a polgári lakosság komfortos, szükségleténél nagyobb lakásokat épített és birtokol. Ezen lakások tulajdonosai kötelezhetőek, hogy lakásaik egy részét átadják a dolgozóknak. Így történt például, hogy e sorok írója szüleinek 1979-ben lebontott családi házában az 1950-es évek elején adott pillanatban 22 személy lakott, használta az udvart, és ha kérvényezte, a veteményeskertet is.
A fentiek alapján talán helyesnek bizonyul az a következtetésünk, hogy Sepsiszentgyörgy 1944 és 1948 közötti polgármesterei, városi tanácsának tagjai, egy-két kivétellel, lévén helyi, az itteni körülményeket ismerő, a helyi lakosság iránt elkötelezett személyek, lehetőségeikhez mérten lokálpatriótaként irányították a várost, igyekeztek polgárain segíteni, de alá kellett vetniük magukat az egyre erősödő „demokratizálódási” folyamatnak, s ha egy-két elképzelésüket, tervüket nem tudták kivitelezni, megvalósítani, nem feltétlenül rajtuk múlott.
(Írásom Sepsiszentgyörgyre vonatkozó adatainak jelentős részét a Népi Egység című, 1944–45-ben Brassóban, majd 1948-ig Sepsiszentgyörgyön megjelenő napilapból, a sepsiszentgyörgyi városi tanácsnak az állami levéltár helyi fiókjánál őrzött irattára anyagából és B. Kovács András Szétszabdalt Székelyföld című könyvéből merítettem.)
