Szöveg és vers, kép és szobor, fotó, grafika, festmény, mondhatnánk némi optimizmussal, mindig is közeli, inspiratív kapcsolatban volt, a világirodalomban számtalan jelentős mű született, melyeket képzőművészeti alkotások ihlettek, a folyamat fordítva is működött, irodalmi művek, versek, regények inspirálta rajzok, szobrok, festmények, fotók készültek. A képzőművészet és az irodalom jelentős alkotói megpróbálták egy másik jelrendszerbe áttenni egymás műveit, elmélyítve, árnyalva üzenetüket. Mindez azonban mindig is a Stendhal mély szkepszisével „boldog keveseknek” nevezett befogadói réteget célozta.
A huszadik században az avantgárd egymást leköröző fázisai, az izmusok korában képzőművészet és irodalom megpróbált együtt s külön is a tömegekhez szólni, ma már szinte teljesen feledésbe merült például az a rendezvénysorozat, amellyel Szentpéterváron képzőművészek alakítva át a várost, megszervezték az októberi forradalom évfordulóján a jeles nap teljes és valósághű rekonstrukcióját. Mintegy újraélte a város a forradalom kirobbanásának napját. A rendezvényt már a húszas évek elején betiltották. A sztálini diktatúra, akárcsak Hitler fasiszta totalitárius állama, hangsúlyt helyezett a tömegmegmozdulásokra, ezreket, tízezreket, százezreket megmozgató mítingekre, de a művészet itt már másodlagos volt, szolgai szerepbe kényszerült. Nem volt ez másképp a tegnapi Romániában sem, Ceauşescu a Megéneklünk, Románia fesztivállal akarta a lenézett, megvetett, gátolt művészeteket és irodalmat helyettesíteni.
Mi a helyzet ma, amikor húsz év alatt szinte teljesen megváltozott a világ? A művészetek és az irodalom is „felszabadultak” ugyan, ma már senki nem akarja irányítani, befolyásolni, de részben légüres térbe kerültek, vagy ha el is jutnak a „tömegekhez”, csak bizonyos határesetekben. Az emberek hihetetlen képdömpingben élnek, a tévék, az internet, fényképes mobiltelefonok, a számítógép teljesen átalakította a befogadó közönséget is, az irodalom például teljesen háttérbe szorult. Ma válik be MacLuhan amerikai filozófus hatvanas évekbeli, borúlátó jóslata: elhomályosul a Gutenberg-galaxis. Kérdés – és ez a rendezvénysorozat is erre keres válaszokat –, hogy ma, a hihetetlen és bizarr kémdömping korában hogyan lehet szöveget és képet együtt köztéren megjeleníteni. Ma, amikor bekapcsoljuk a tévét, és fekete álarcos kommandósokat látunk, amint oldalazva közelítenek meg egy épületet, és szólnak az uzik, s hirtelen nem tudjuk eldönteni, akciófilmet látunk-e, vagy valóságos terroristaakciót, amelyet amatőrök vettek fel mobiltelefonnal.
A rendezvénysorozat arra keresi elsősorban a választ, hogy milyen viszonyban is áll ma a képi és a nyelvi gondolkodás. Erősítheti-e egyik a másikat? A huszadik század nagy avantgárd művésze, a Bauhaus mestere, Moholy Nagy László szkeptikus volt a műalkotás, a kép nyelvi megjelenítésével, „leírásával” kapcsolatban, pedig ő, feladva az akkori poszt-avantgárd kötelező aszkézisét, igazán mindent megpróbált. Vele egy időben a huszadik század nagy nyelvfilozófusa, Wittgenstein ma is inspiratív Logikai filozófiai traktátusában leszögezte: „nyelvem határai világom határai”. Kérdés: valóban így van-e? Meg lehet-e jeleníteni versben, szövegben a műalkotást, világunk határai egyben nyelvünk határai-e?
A rendezvénysorozat – melynek során a fotós, reklámgrafikus, képzőművész kiválasztott szövegeket értelmezve köztéren jelenít meg – erre is keresi a választ. S mindez fordítva is működik: szabadon kiválasztott képhez, műalkotáshoz is íródhat köztéren megjelenített szöveg? A további nagy kérdés: meg lehet-e szólítani olyanokat, akik leszoktak az olvasásról, inspirálhatják-e azokat, aki még nem? El a faltól – javasolta a képzőművészeknek harminc esztendeje Baász Imre, ki az utcára – javasolja íróknak, művészeknek ez a rendezvénysorozat.