Ők is magyarok?
A kérdés az Adria partján levő vendégház szomszédos erkélyéről, őszinte rácsodálkozós gyerekhangon hangzott el. Aztán már nem kellett sok, hogy a két magyar család, a balatonmelléki és a székely egymásra találjon.
Másnap este szíverősítő mellett a világ dolgairól. Hogyan ők, és hogyan mi. A balatonmelléki szíverősítő is jóféle, törkölypálinka, de megcselezve. A régi bort, amit a gazda a szőlős vásárlásával örökölt, forraltbor-aromával elkeverve főzik ki, az így keletkezett itókából elillanó bársonyosságot utólag mézzel pótolják. Nem túl erős, a mi jóféle szilvóriumunknak (ilyen szempontból) nyomába sem ér, de nyelvoldó, s ha gyűszűnyi méretű pohárból kortyolgatja az ember, hosszú beszélgetésekre alkalmas. Így velünk is.
Laci, a balatonmelléki gazda mérnöki pályafutását a helyi termelőszövetkezetnél kezdte, élt, miként más is, boldogulni próbált a semmilyen-világban. Nevelt malacot, ötszázat is élete e szakaszának csúcsán. A jobb világban földeket vásárolt, műveli azokat ma is. Édesapjával közös gazdaságban. Saját gépekkel, merthogy azokat is. Hogy függni ne kelljen senkitől. Az élet is közös, szomszéd telken szüleivel, hátul, a gépudvaron összetalálkozik a két bennvaló. A házat, melyben laknak, édesapjával építették. Jó magyar család, a hazában jövőt építő. Összevetni és ellentétbe állítani sem lehet a mienkkel. Párhuzamos életek, egyazon célért.
Laci, a balatonmelléki gazda már jó ideje fuvarozással foglalkozik. Négy-öt embernek ad munkát, saját autóival hoznak-visznek ezt-azt, mikor mit kell. Galactól Riminin át Marokkóig. És az országban, a maradottban. Legutóbb egy olaszországi fuvarra kisebbik fiát is magával vitte. Ő Zsiga, aki a számára ismerős szót hallva hangosan belecsodálkozott az adriai estébe: ők is magyarok? Zsiga alig hét, bátyja huszonegy, kishúga három múlt. Nagyobbik fiuk után sokára lett a két kicsi, az elsőszülött még egyetemista korukban jött e világra, utána nekilódulás az életnek, de a mindkét ági nagycsaládi örökség megkövetelte a két kisebbiket. Csodálom ezért őket.
A fuvarozás, hát az adja az asztalra a kenyeret. Mikor barnát, mikor fehéret. Utóbbi ígérete élteti a céget. A kormány, a mostani, szebb jövőt ígért a kisvállalkozóknak. Persze, most az alapokat kell felépíteni, hosszú távra az országot letéríthetetlenül a jó útra terelni. Talán kicsit kapkodóan, talán nem eléggé összehangoltan, ott van ugye ez a nemzeti dohányárudák ügye is, mennyi vihart kavart, mennyi elégedetlenséget szült. És az ellenzék mindenbe belekapaszkodik, hangoskodik, zúgolódik, uszít. A választások pedig vészesen közelegnek. Laci fideszes, nem jár narancssárgában, de jófelé húz a szíve. Marad-e ez a kormány jövőben, beválthatja-e ígéreteit, például amit a kisvállalkozóknak tett? Megnyugtatom: rajtunk nem múlik, mi megtesszük, amit tennünk kell. A kétségek azért előjönnek. Húga Ausztriában, ott egy kamionos nem annyit keres, mint az a négy-öt ember, akinek ő biztosítja megélhetését. Megfordult fejében, s egyre gyakrabban tér vissza benne a gondolat: hagyni kéne az otthonit, felcsapni nyerges vontatón sofőrnek, nem sokáig, csak egy-két évig, amíg összeszedné a továbblépéshez a szükségeset. Talán a családot is kivinné, nem jó az, ha az ember ott, asszony, gyerekek másutt. Összehozni egy állásinterjút valamelyik odaáti céggel csak egy telefonbeszélgetésbe kerülne.
Kortyolgatjuk a szíverősítőt gyűszűnyi méretű pohárkákból, ha kifogy, Laci újra tölt. Mélyen az éjszakában valami kívánkozik a torokkaparó mellé. Míg jobb lesz, azt valahogy fél lábon is, meg függetlenség, meg az a négy-öt ember, akinek munkáját biztosítja, a kis közösség, melyért felelősséggel tartozik, az iskola, ahol Zsiga anyja nyelvén, az óvoda, ahol Bíborka az anyja nyelvén. Ilyesmiket.
Hogy nekünk sem könnyű, mégis vagyunk, azt nem.
Nem láttam jól az adriai éjszakában, de mintha Laci homlokán a redők kisimultak volna. Kell egy kis konokság a kitartáshoz. És néha lélekerősítő a szíverősítő mellé.
